Csütörtök délelőtt
összecsomagoltam, és elindulta apával Németországba. Apa aggódott értem, de a
lelkére beszéltem, hogy jól vagyok. Testileg már egész jól voltam, lelkileg még
nagyon messze álltam a jótól… Kisebb papírmunkákat kellesz majd végeznem a
hétvégén. Ez is jobb, mint a semmi, legalább nem fogok unatkozni.
A szállodában első dolgom volt, hogy felkeressem Robertet, és „meglepjem”. Bekopogtam a 534-es szobába. Rob ajtót nyitott, és majdnem hátast dobott a meglepetéstől.
- Hát.., hát..te?- habogta.
- Hát, hát..én.- csókoltam meg, és belibbentem a szobába.
- Mit keresel itt?- kérdezte még mindig nem térve magához.
- Itt dolgozok. Nem tudtad?- pillogtam rá ártatlanul.
- De nem otthon kéne lenned?- kérdezte megrovón.
- Megható, hogy mennyire örülsz nekem. Komolyan. Mindjárt elsírom magam.- csattantam fel.
- Én nem úgy gondoltam, Isa! Csak szólhattál volna, hogy te is itt leszel!- vágott vissza ő is indulatosan.
- Tudod, a meglepetéseknek van egy sajátossága, mégpedig az, hogy nem szokták bejelenteni őket. – mondtam gúnyosan.
- De nem lesz belőle baj, hogy itt vagy? Jól érzed magad?- kérdezte aggódva.
- Még magától Bernie-től is engedélyt kértem, hogy itt legyek. Komolyan mondom, az előbb futottam össze Sebi-vel, még ő is jobban örült nekem mint te! Ha ennyire nem örömteli az ittlétem neked, már itt se vagyok, na ciao!- kiabáltam, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Dühösen mentem el a szállodából. Csak gyalogoltam céltalanul, mígnem rábukkantam egy kis parkra, a városközpontban. Fogtam egy kispárnát, amit az egyik padon találtam, leültem a fűbe, és néztem a tóban úszkáló kiskacsákat. Pörgött az agyam ezerrel. Nem erre a fogadtatásra számítottam tőle, egyáltalán nem. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy lát, hogy itt leszek vele hétvégén. A barátiam jobban törödnek velem, és jobban foglalkoztatja őket a hogylétem, mint őt. Pedig neki kellene a legjobban aggódnia, legalábbis szerintem. Már Genfben is furcsa volt. Törődött velem meg minden, de nem volt az igazi, és ha szóba akartam hozni a baleset témát, akár a baba témát, egyből terelte a témát, vagy rávágta, hogy most nem alkalmas az időpont rá, majd nyugodtabb körülmények között beszélünk róla. Ha így megy a dolog, akkor nagyon sokára lesz az a nyugodt körülmény.
Nem tudom meddig ülhettem a parkban, de teljesen kiesett az időérzékem. Fáradt voltam, szomorú, és nagyon dühös. Közben az eső is eleredett, elég rendesen, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Haza akartam menni. Most már bánom, hogy eljöttem.
- Isabel?- hallottam meg Sebi hangját. Összerezzentem.
- Mit akarsz?- néztem fel rá dühösen.
- Mit keresel te itt? Ebben a zord időben?- kérdezte meglepve.
- Nem látod? Meditálok.- mondtam gúnyosan.
- Rosszul csinálod, mert 1. nem lebegsz lótuszülésben,2. ha meditálnál, nem lennél
ilyen morcos, hanem nyugodt lennél.- válaszolta nevetve.
- Nem vagyok most vevő a jópofaságodra Sebastian!- horkontam fel. Csak akkor hívom Sebastiannak, ha mérges vagyok.
- Gyere Isa, menjünk vissza a hotelba. Tisztára átfagytál. Nehogy beteg legyél itt nekem, így is még nem tökéletes az immunrendszered.- válaszolta, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Hagyj Sebastian! Jól vagyok. Mint látod, van rajtam kabát.- mondtam gúnyosan.
- Egy vékony bőrkabát nem sokat ér. Esernyő nélkül vagy. Gyere Isa, ne légy már ennyire önfejű! Már kerestek.- mondta, már ő is ingerülten.
- Ugyan ki? Kinek hiányzom én?- mondtam megvetően. Robnak biztos nem.- tettem hozzá gondolatban.
- Keres apukád, Amy és Fernando is. Na, gyere, már biztos aggódnak, hogy hol lehetsz.- nyújtotta ismét a kezét, de ellöktem.
- Majd megyek. Nem fognak belehalni, ha nem beszélnek velem most azonnal.- mondtam mérgesen.
- Isabel, mi a fene történt veled? Most szépen elviszlek a hotelba, és kész!- mondta indulatosan, lehajolt hozzám, hogy felsegítsen
- Mi abban az olyan nehéz megérteni, hogy nem?!- kiabáltam, és el akartam lökni a kezát, de a következő dolog, egy csattanás volt. Riadtan néztem Sebire, aki az arcát fogta, és baromi dühös volt.
- Normális vagy Isabel??!!- kiabálta mérgesen, megfordult,és futásnak eredt.
- Sebastian!!!!!- kiabáltam utána, de hiába.
Édes istenem, mit tettem…- mondtam magamnak halkan, és 2 kezembe temettem az arcom.
A szállodában első dolgom volt, hogy felkeressem Robertet, és „meglepjem”. Bekopogtam a 534-es szobába. Rob ajtót nyitott, és majdnem hátast dobott a meglepetéstől.
- Hát.., hát..te?- habogta.
- Hát, hát..én.- csókoltam meg, és belibbentem a szobába.
- Mit keresel itt?- kérdezte még mindig nem térve magához.
- Itt dolgozok. Nem tudtad?- pillogtam rá ártatlanul.
- De nem otthon kéne lenned?- kérdezte megrovón.
- Megható, hogy mennyire örülsz nekem. Komolyan. Mindjárt elsírom magam.- csattantam fel.
- Én nem úgy gondoltam, Isa! Csak szólhattál volna, hogy te is itt leszel!- vágott vissza ő is indulatosan.
- Tudod, a meglepetéseknek van egy sajátossága, mégpedig az, hogy nem szokták bejelenteni őket. – mondtam gúnyosan.
- De nem lesz belőle baj, hogy itt vagy? Jól érzed magad?- kérdezte aggódva.
- Még magától Bernie-től is engedélyt kértem, hogy itt legyek. Komolyan mondom, az előbb futottam össze Sebi-vel, még ő is jobban örült nekem mint te! Ha ennyire nem örömteli az ittlétem neked, már itt se vagyok, na ciao!- kiabáltam, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Dühösen mentem el a szállodából. Csak gyalogoltam céltalanul, mígnem rábukkantam egy kis parkra, a városközpontban. Fogtam egy kispárnát, amit az egyik padon találtam, leültem a fűbe, és néztem a tóban úszkáló kiskacsákat. Pörgött az agyam ezerrel. Nem erre a fogadtatásra számítottam tőle, egyáltalán nem. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy lát, hogy itt leszek vele hétvégén. A barátiam jobban törödnek velem, és jobban foglalkoztatja őket a hogylétem, mint őt. Pedig neki kellene a legjobban aggódnia, legalábbis szerintem. Már Genfben is furcsa volt. Törődött velem meg minden, de nem volt az igazi, és ha szóba akartam hozni a baleset témát, akár a baba témát, egyből terelte a témát, vagy rávágta, hogy most nem alkalmas az időpont rá, majd nyugodtabb körülmények között beszélünk róla. Ha így megy a dolog, akkor nagyon sokára lesz az a nyugodt körülmény.
Nem tudom meddig ülhettem a parkban, de teljesen kiesett az időérzékem. Fáradt voltam, szomorú, és nagyon dühös. Közben az eső is eleredett, elég rendesen, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Haza akartam menni. Most már bánom, hogy eljöttem.
- Isabel?- hallottam meg Sebi hangját. Összerezzentem.
- Mit akarsz?- néztem fel rá dühösen.
- Mit keresel te itt? Ebben a zord időben?- kérdezte meglepve.
- Nem látod? Meditálok.- mondtam gúnyosan.
- Rosszul csinálod, mert 1. nem lebegsz lótuszülésben,
- Nem vagyok most vevő a jópofaságodra Sebastian!- horkontam fel. Csak akkor hívom Sebastiannak, ha mérges vagyok.
- Gyere Isa, menjünk vissza a hotelba. Tisztára átfagytál. Nehogy beteg legyél itt nekem, így is még nem tökéletes az immunrendszered.- válaszolta, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Hagyj Sebastian! Jól vagyok. Mint látod, van rajtam kabát.- mondtam gúnyosan.
- Egy vékony bőrkabát nem sokat ér. Esernyő nélkül vagy. Gyere Isa, ne légy már ennyire önfejű! Már kerestek.- mondta, már ő is ingerülten.
- Ugyan ki? Kinek hiányzom én?- mondtam megvetően. Robnak biztos nem.- tettem hozzá gondolatban.
- Keres apukád, Amy és Fernando is. Na, gyere, már biztos aggódnak, hogy hol lehetsz.- nyújtotta ismét a kezét, de ellöktem.
- Majd megyek. Nem fognak belehalni, ha nem beszélnek velem most azonnal.- mondtam mérgesen.
- Isabel, mi a fene történt veled? Most szépen elviszlek a hotelba, és kész!- mondta indulatosan, lehajolt hozzám, hogy felsegítsen
- Mi abban az olyan nehéz megérteni, hogy nem?!- kiabáltam, és el akartam lökni a kezát, de a következő dolog, egy csattanás volt. Riadtan néztem Sebire, aki az arcát fogta, és baromi dühös volt.
- Normális vagy Isabel??!!- kiabálta mérgesen, megfordult,és futásnak eredt.
- Sebastian!!!!!- kiabáltam utána, de hiába.
Édes istenem, mit tettem…- mondtam magamnak halkan, és 2 kezembe temettem az arcom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése