37. rész

Gyorsan elteltek a napok a kórházban, elég sokan bejöttek a csapattól, és más csapatoktól látogatóba. Nick, Felipe Rafával, és Kimi. Sebi pont akkor volt bent, amikor vért vettek tőlem a nővérek, szegény rosszabul nézett ki, mint én a balesetem után. Na jó, ez erős túlzás, de egy hippo reklámban szerepelhetett volna. Neki is elmondtam a dolgot, nem nagy meglepetésre őt is besokkolta az info, és egyből előjött az atyáskodó énje, szinte átvedlett pszichodokivá. Jólesett, de egy idő után, már én éreztem magam zavarban, hogy ennyire lelkizik. Lehet, hogy egy kicsit megsértődött, hogy rászóltam, tudom, hogy jót akar, és nagyon szeretem, de ami sok az sok. Amy nem tudott bejönni a kórházba, mert számos dolog közbejött neki, de megígérte, hogy mindenképpen eljön hozzám a jövőhéten valamikor. Hiányzik.
Amikor csak anya és Nina volt bent a kórteremben, elmondtam nekik mindent. Anya sírva fakadt, Nina is közel állt hozzá, de nem tudott mit mondani. Próbáltak lelket önteni belém, de kicsit kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki ugyanazt hajtja. Igenis, megértettem, mindenki sajnálja, és mellettem áll, de nem ők vannak ebben a helyzetben, és nem tudják átélni azt, amit én.
-Melyik ruhádat hozzam be szombaton neked?- érdeklődött Nina péntek délután.
- Azt a kis fekete, egyszerű ruhát.- válaszoltam.
- Azt? De az olyan, régi már. Azt nem is igazán szeretted. Valami mást esetleg?- erősködött Nina.
- De most azt akarom felvenni! Nem vitatkozom!- förmedtem rá, mire megszeppenve odébbállt.
Robert vitt haza, és bejelentette, hogy ott marad velem pár napig. Sőt, anya is odaköltözik hozzám, pár napra. Ennek nagyon örültem, mert azért valljuk be, tényleg egy súlyos baleseten vagyok túl, és nem vagyok még 100%-os. Testileg se, lelkileg meg..ezt inkább ne firtassuk. Robertről sok mindenről beszélgettünk, de sose került szóba a baba téma, és ha esetleg szóba került, nem merültünk el mélyebben a témában. Mintha ő nem akart volna róla beszélni.
- Anya, nem vagyok béna! Járni tudok, minden végtagom megvan, és nem kell úgy bánni velem mint egy kisgyerekkel!- fakadtam ki. Ez a mondat vagy 100-jára hangzott el tőlem a pár nap alatt. Hihetetlen, hogy élni nem hagyott. Tudom, hogy szeretetből teszi, de kezd elegem lenni.
- De csak segíteni akarok, Isa! Miért vagy ennyire kiállhatatlan, mióta hazajöttél? Igen, az vagy, hiába nézel rám nagy szemekkel.- förmedt rám anya.
- Szóval kiállhatalan vagyok, ugye? Én nem kértelek meg rá, hogy segíts nekem, elboldogultam egyedül is! - kiabáltam vissza.
- Nem ismerek rád, ez az igazság. És Robert is panaszkodik..- kezdett bele anya, mire félbeszakítottam.
- Úgy! Szóval ti ketten összedugjátok a fejeteket, és eldöntitek, hogy mi lenne a jó Isa lánykának. Kösz szépen, de ebből kérek.- vágtam a fejéhez dühösen.
- Isabel! Lányom. Tudom, hogy min mész most keresztül, és látom, hogy szenvedsz. Próbálod erősnek mutatni magad ezzel a makacs és flegma viselkedéssel, de belül nagyon is érzékeny vagy, és szétestél. Robert is ezt említette meg nekem, hogy nagyon flegma vagy néha vele is, és tanácsot kért, hogy mit csináljon. Én azt mondtam neki, hogy legyen türelmes, és adjon időt neked. Az idő mindig jó ellenszer. Ezt már 100x hallottam.- motyogtam magamban, és egy grimaszt is vágtam hozzá.
- Mi a véleményed Isa?- kérdezte anya, de egyáltalán nem mérgesen.
- Az, hogy mindenki hagyjon békén!- kiabáltam, befutottam a szobába, és becsaptam az ajtót. Összekuporodtam az ágyon, és folytak a könnyeim. Kopogást hallottam a bejárati ajtón.
- Mi van itt? Átjáróház?- gondoltam mérgesen.
Anya nyitott ajtót, és mintha Fernando, és Giancarlo hangját hallottam volna…

Kénytelen kelletlen én is kimentem a szobámból, és beigazolódott a gyanúm. Tényleg Fernando és Carlo látogatott meg.
- Sziasztok! Hát ti?- kérdeztem meglepve.
- Szia Isa! Gondoltuk, hogy meglátogatunk, mivel én múlt héten nem tudtam bemenni hozzád a kórházba, Carlo meg aggódott érted, én szóltam neki, hogy már itthon vagy, így ő is eljött. Ugye nem baj?- kérdezte Ferni kedvesen.
Nem voltam a legjobb hangulatban, ennek ellenére örültem, hogy eljöttek, és Carlotól is nagyon rendes volt, hogy ő is tiszteletét tette nálam.
- Dehogy baj, sőt örülök nektek.- válaszoltam, és próbáltam egy hamis mosolyt az arcomra csalni.
- Hogy vagy Isa?- kérdezte Carlo aggódva.
- Megvagyok, már sokkal jobban. Egyre javul az állapotom.- válaszoltam neki.
- Isa, nem lenne kedved sétálni velünk egy kicsit? Elmennénk a Genfi tóhoz kicsit beszélgetni, miegymás.- vetette fel Ferni.
- Nem is tudom. Annyira nincs most kedvem öltözködni,meg sétálni.- húztam el a számat.
- Isa, muszáj menned egy kis levegőre, nem ülhetsz itthon egész nap.- szólalt meg anya.
- De jó, hogy még ebbe is beleszólsz, hogy mikor hova menjek.- csattantam fel.
- Én nem szólok bele, csak javasoltam, hogy kicsit ki kellene mozdulnod, így gyorsabban menne a gyógyulásod is, ha egy kicsit a friss hegyi levegőn vagy.- kontrázott.
- Rendben van. Igenis, kapitány!- tisztelegtem gúnyosan. Ferniék csak döbbenten néztek rám.
- 10 perc és kész vagyok.- mondtam nekik, és elvonultam a szobámba. Egy sötétlila feliratos tuikára esett a választásom, hozzá felvettem egy fekete harisnyát, fekete tornacipőt, illetve egy fekete táskát.
- Vagány cuccok.- véleményezte Ferni a kinézetemet.
- Most ehhez van kedvem.- grimaszoltam, mire Ferni csak szomorúan csóválta a fejét.
- Indulunk akkor?- kérdeztem türelmetlenül.
- Igen, menjünk.- szólalt meg Carlo.
Amíg el nem értük a genfi tavat, jelentéktelen dolgokról beszélgetünk a srácokkal. Carlo kérdezgetett főleg, hogy mi újság van velem, hogy vagyok, de a balesetet mindketten kerülték.
A genfi tónál leültünk egy padra, és a tavat figyeltük. Kezdett lehűlni a levegő, így Carlo felajánlotta a kabátját. Végül Ferni volt az, aki megszólalt:
- Mi volt az a kis vita anyukáddal Isa?- kérdezte.
- Semmi.- vontam meg a vállam.
- Nekem nem úgy tűnt. Meg amikor a ruházatodra véleményt mondtam, én azt nem rosszindulatóan tettem, csak megjegyeztem, hogy vagányak, errefel besértődtél. Mi a baj?- nézett rám komolyan.
- Egyszerűen elegem van abból, hogy úgy kezel, mintha kisgyerek lennék, mióta kiengedtek a kórházból. Tudom, hogy nagyon súlyos balesetem volt, és szükségem van a pihenésre, de ez szerintem nem azt jelenti, hogy bábuként kezeljen. Jót akar, tudom, de ez már terhes számomra. Jól vagyok, nem fáj egetverően semmim, próbálom túltenni magam a baleseten. Te meg ne haragudj, nem volt szándékomban megsérteni téged, csak anya felhúzott.- fakadtam ki.
- Megértem a problémádat Isa. Ilyenkor az ember inkább magányra vágyik, próbálja feldolgozni a történteket, és egyszerre örül neki, és zavarja a többiek túláradó szeretete, meg aggódása. Az a legrosszabb, amikor lesajnálják az embert, persze nem rosszindulatból, csak sajnálják, és próbálják úgy megoldani a helyzetet, hogy mindenben kiszolgálják az embert, és teljesen elveszik az önállóságát, ezt is csak szeretetből, de megértem, hogy mennyire nem jó érzés.- mondta Carlo.
- Igen, Isa, Carlonak igaza van mindenben. Próbálj türelmes lenni anyukáddal és a többiekkel, mert ők csak jót akarnak neked, és mi is itt vagyunk, ha bármi baj van. Vagy ha már tényleg eleged van, akkor ne legyél ideges, vagy veszekedj velük, hanem próbálj normális hangnemben beszélni velük, hogy egy kicsit úgymond „vegyenek vissza”- tette hozzá Ferni.
- Én ezt megértem srácok, és köszi a biztatást, meg a tanácsadást, de higgyétek el, én most mindennél jobban vágyom arra, hogy egy kicsit magamra hagyjanak, és tudjak gondolkodni.- mondtam szomorúan.
- Teljes mértékben megértelek Isa. Egy ilyen baleset mély nyomot hagy az emberben. Akár az f1-es pilótákat is hozhatnám példának. Ott volt Rob szörnyű balesete. Az első percekben még a legoptimistábbak se hitték, hogy egy darabban kiszedik a kocsiból, meg hogy újra tud versenyezni, de látod, kutya baja se lett, és az első gondolata az volt, hogy mikor tud újra versenyezni. Vagy akár az én 2003-as balesetem. Szörnyű volt megélni, és utána voltak fájdalmaim, de túl kellett tennem magam rajta különben megőrülök, és ha félelemmel szállok be a kocsiba, akkor megette a fene az egészet, felesleges akkor versenyeznem. Ha most csak arra gondolsz, hogy úristen soha többé nem ülök kocsiba, akkor egész életed tiszta stresszben fogod leélni, hogy lassan mindentől félned kell. Fogd fel úgy, hogy igen, volt egy nagy balesetem, de szerencsés vagyok, hogy túléltem, komoly következmények nélkül és tiszta lappal kezdhetek mindent, ha mondhatom így. – magyarázta Ferni.
- Van benne igazság, amit mondasz Fer. De itt nem csak a balesetről van szó.- hajtottam le a fejem szomorúan.
- Hanem?- kérdezte aggódva Fer. Nincs mese, muszáj elmondanom nekik, ha már belekezdtem.
- A baleset után derült ki, számomra is, hogy várandós voltam, és elvesztettem a babát a nagy vérveszteség miatt.- mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? Mit mondtál Isa?- kérdezte döbbenten Ferni, de szerintem mindent hallott, csak nem hitte el első hallásra.
- Elvesztettem a kisbabámat Fernando!- mondtam szomorúan.
Mind a kettőnek kikerekedett a szeme, és pár percig megszólalni se tudtak.
- De….- kezdett bele Ferni.
- Mit de?- kérdeztem vissza indulatosan.
- Ez mikor derült ki?
- Már mondtam. A baleset után amikor magamhoz tértem, a doki azon az estén közölte velem, hogy a vizsgálatok szerint terhes voltam, de még a terhesség nagyon korai szakaszában jártam, össz-vissz 2 hetes volt a magzat, és mondta a doki, hogy sajnos nem vészelte át a balesetet. Még én se tudtam róla, hogy terhes lennék, mivel még semmilyen „gyanús” tünet nem volt nálam. Ennyi.- válaszoltam szomorúan.
- Jézusom, Isa! Én borzalmasan sajnálom. Ne haragudj, hogy feszegettem a baleset témát, ha tudtam volna…- mondta Fer sajnálkozva.
- Nem a te hibád Fer. Úgyis elmondtam volna most nektek. Csak olyan szörnyű érzés.- válaszoltam a sírás határán.
- Én is nagyon sajnálom Isa. Egy nőnek nincs is rosszabb érzés, mint az ilyen, pláne ha még azzal is kell szembesülnie, hogy várandós is volt, és egy percig se örülhet a hírnek. – szorította meg a kezem biztatólag Carlo.
- És Robert? Tudja?- kérdezte halkan Fer.
- Persze, hogy tudja. Neki mondtam el elsőnek. Nagyon ledöbbent, és sajnálja a dolgot, és próbál lelket önteni belém, és megmagyarázni, hogy nem az én hibám. De úgy érzem, hogy túl hirtelen érintetette ez az info, és nem tud mit kezdeni a dologgal, azóta nem is beszéltünk erről a témáról, pedig én szerettem volna, de úgy tűnik, mintha ő kerülné ezt a témát. Nem tudom..nem tudom.- sóhajtottam.
- Robertet is meg lehet érteni. Őt is besokkolta az info, és szerintem még most emészti ő is a dolgot. Hidd el, szerintem őt is nagyon bántja a dolog, és őrli magát, csak tudod, hogy ő nem az a fajta, aki szívesen beszél ilyen témáról. Adj neki időt, és amikor elcsitultak a kedélyek, akkor beszéljétek meg ezt a témát.- felelte Fer.
- De mi volt az, hogy Robert próbált meggyőzni, hogy nem a te hibád volt? Azt ne mondd nekem, hogy magadat hibáztatod ezért, mett ez nagyon nagy csacsiság.- nézett a szemembe Carlo.
- Tudom, de akkor is bűntudatom volt miatta, és még most is van. Egyszerűen nem tudom túltenni magam a dolgon. Tudom, hogy ez egy szörnyű véletlen baleset volt, de végülis én voltam az, aki 160-al közlekedett az úton. Ez legyen az én gondom srácok, ha nem haragudtok meg. Aranyosak vagyok, hogy így törődtük velem, de ezt nekem kell megoldanom. Lassan haza kéne mennünk nem?- álltam fel.
- Ne tereld a témát, Isa! És gondolod, hogy egyedül túl fogsz tudni rajta lépni?- kérdezte Fer. Nem válaszoltam semmit, csak visszaültem a padra, és bámultam kifelé a fejemből. Fer megfogta a kezem,és így folytatta..
- Tudod…Kate is elveszítette a kisbabánkat.- mondta. Ránéztem. Derengett valami, mintha apa említette volna régebben.
- És mikor?- kérdeztem halkan.
- 2003-ban. Ő tudott róla már, hogy várandós, csak mi is nemrég voltunk együtt, és szegény nem tudta eldönteni, hogy most mi legyen. Aztán volt egy nagy balesete az egyik futamon, és kórházba került. Ott derült ki a számomra, hogy Kate terhes, de sajnos elvetélt.- mondta Fer.
- És te mit szóltál a dologhoz?-faggatam.
- Ledöbbentem. Velem az orvos tudatta, hogy mi a helyzet, és így még fájóbb volt. Sajnáltam a babát, és Kate-et is, de én haragudtam is rá, hogy nem mondta el előbb nekem. Utána megbántam, hogy úgy beszéltem vele, ahelyett, hogy mellé álltam volna, és később megbeszéltük a dolgot.- mondta szomorúan Fer.
- Emlékszem, hogy mennyire kétségbe volt esve szegény lány. Luna segítségével csinálta meg a tesztet, de nagyon szétcsúszott, amikor megtudta az eredményt, és természetesen egyből jött tanácsot kérni, hogy mit csináljon, mert nem tudta eldönteni, hogy egyáltalán megtartsa e a gyereket vagy sem. Én azt tanácsoltam neki, hogy hallgasson a szívére. Kate nemsokára eldöntötte, hogy megtartja a picit, és el is akarta mondani Fernek, csak akkor sajnos közbejött ez a baleset.- mesélte Carlo.
Elgondolkodtam. Ez az eset az enyémnél sokkal szörnyűbb volt, és mégis túltették magukat rajta. Nekem is örülnöm kéne, hogy Rob így mellettem van, és nem fordult el tőlem, nem pedig sajnáltatnom magam. És Ferni is túltette magát rajta, pedig tudom, hogy mennyire szereti a gyerekeket. És Carlo is ott volt Kate mellett, és ő hagyta, hogy segítsenek neki.
- Köszönöm, hogy elmondtátok ezt a történetet fiúk. Kicsit magamba szálltam, és rájöttem, hogy ha Kate túltette magát rajta, akkor nekem is mennie kell, és hagynom kéne magam, hogy segítsenek a barátaim. Csak még nagyon friss a dolog, és idő kell, nagyon sok, amíg teljesen le nem zárom a dolgot.- válaszoltam nekik.
- Megértjük, Isa. Az idő mindig a legjobb gyógyszer, és a barátok is, csak engedd, hogy segítsenek, és ne légy flegma velük, és Robbal is légy türelmes kérlek.- mosolygott rám Fer.
- Megpróbálok minden tőlem telhetőt.- eresztettem meg egy halvány mosolyt.
Lassan visszaindultunk a házhoz, útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, mindenki el volt foglalva a maga gondolataival. Nagyon jól esett az, hogy eljöttek ide, és lelket vertek belém.
- Köszönöm szépen srácok! Mindent! Elmondani sem tudom, hogy milyen hálás vagyok, hogy beszélgethettem veletek, és kicsit kihúztatok a depiből.- öleltem meg őket.
- Ez csak természetes. És tudod, hogy ha valami van, mi itt vagyunk.- mosolygott rám Fer.
- Carlo, Kate nagyon szerencsés, hogy ilyen fogadott tesója van, mint te. Neked is köszönök mindent.- öleltem meg szorosan.
- Köszi Isa. És fel a fejjel. Tudod jól, hogy engem is hol találsz meg, ha bármi van.- felelte, mire bólintottam. A srácok elbúcsúztak, és én kicsit jobb kedvvel feküdtem le aludni. 

36. rész

- Szóval..a doki tegnap este bejött hozzám, és, és tájékoztatott egy dologról.- mondtam, és nem bírtam a szemébe nézni.
- Milyen dologról? Valami rossz hír?- nyugtalankodott.
- Elég rossz. Én..én..- folytattam volna, de akkora gombóc lett a torkomban, hogy egy szót nem bírtam kinyögni.
- Az isten szerelmére, mi a bajod?- csattant fel Robert.
- Gyereket vártam a baleset idején, Rob. Nagyon kicsi volt még, és..és, sajnos nem maradt meg.- mondtam megtörtem.
Néma csend telepedett a szobára. Robert teljesen elképedt, és csak nézett rám nagy szemekkel. Nem tudtam semmit se leolvasni az arcáról. Milyen hasznos lenne, most kifejleszteni a gondolatolvasó képességet. Fél percig tartott ez a döbbenet.
- Robert, mondj már valamit! Akármit!- fakadtam ki szipogva.
- Én, nem is tudom, mit mondjak. Teljesen ledöbbentem, sokként ért ez a hír. És erről te tudtál?- kérdezte, és úgy éreztem, mintha egy kicsit vádolna engem.
- Nem tudtam róla!! A magzat még csak 2 hetes volt Rob! Mondta a doki, hogy még ilyenkor a nők többsége, még csak nem is gyanakszik a terhességre, mert nincsenek meg a jellegzetes tünetek. Nálam csak annyi volt, hogy fáradékony, meg sápadt voltam, ezek az első jelei a terhességnek, de hát hol fordult meg a fejemben, hogy én terhes lennék!- akadtam ki. Nem rá haragudtam, hanem a sorsra legfőképpen.
- Úristen, Isabel! Én borzalmasan sajnálom. Szörnyű érzés lehet. Pláne, hogy te sem tudtál róla. Kérlek, Isa, ne sírj.- mondta megtörten, és letörölte a könnyeket az arcomról.
- De borzalmas érzés. Ha én ezt tudom, akkor nem vezetek ámokfutó módjára, jobban odafigyelek az útra, nem töröm össze magam ennyire, és legfőképpen nem veszítem el a kisbabámat.- hajtottam le a fejem.
- Ne magadat vádold ezzel Isa! Ez nem a te hibád, kicsim. Kérlek, verd ki ezt a nagy butaságot a fejedből. Nem te tehettél róla, ez sajnos így történt, meg nem tudhattál semmit. Isa, nyugodj meg kérlek.- nyugtatott, meg akart ölelni, de felkiáltottam a fájdalomtól.
- Jaj, bocsáss meg. Nem akartam.- mondta, és megszorította a kezem. Én kicsit felültem az ágyon, és a fülébe súgtam:
- Haragszol rám Rob?
- Már miért haragudnék rád?- nézett rám értetlenül.
- Hogy a baleset miatt elvesztettem a kisbabánkat.- válaszoltam.
- Isa, olyan butaságokat hiszel. A baleset nem a te hibád volt. Senki nem hibás benne. Ez egy balszerencsés eset volt. Szerencse, hogy te épen megúsztad, és itt vagy köztünk. Hálás vagyok az égnek, hogy életben maradtál. Nem tudom, mit csináltam volna, ha meghalsz.- mondta szomorúam, és megsimogatta az arcom.
- Borzalmasan nehéz most. Nagyon sok idő kell ahhoz, hogy túltegyem magam rajta. És nemcsak a baleseten, hanem a baba dolgon is. Szinte besokkolt a hír. Álmomban nem gondoltam erre a végkifejletre. Persze egész más lett volna, ha a kis magzat is megmarad. Akkor is meglepődtem volna, szó mi szó, hiszen nemrég óta vagyunk együtt, és egyáltalán nem volt szó babáról, de én örültem volna neki.- jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
- Elhiszem, hogy nagyon nehéz most neked, de én itt vagyok veled, és bármiben számíthatsz. És ott van a családod, és a barátaid. Ha bármi baj van, mi itt vagyunk.- mosolygott, és megpuszilta az arcom.
Meg akartam volna tőle kérdezni, hogy ő örült volna- e a kisbabának, de rájöttem, hogy ne feszegessük ezt a témát most. Majd beszélünk erről, ha kicsit lenyugodtam.
- Igen, tudom, és szerencsés vagyok, hogy itt vagytok nekem. De tudom, hogy még nehéz időszak elé nézek. Nem lesz könnyű ilyen baleset után visszazökkeni a hétköznapokba.- sóhajtottam szomorúan.
- Megértem. De menni fog, erős lány vagy. A kritikus órákban is küzdettél, most is sikerülni fog.- bátorított.
- Igyekszek mindent megtenni az ügy érdekében.- mosolyogtam.
- Ez a szép mosoly az első lépés felé.- csókolt meg.
- Robert…Apával tudtál beszélni?- kérdeztem.
- Igen. Tegnap este felhívott, és leültünk beszélgetni.- válaszolta.
- És? Mi a helyzet köztetek?- érdeklődtem.
- Megbeszéltük a dolgot, mondta, hogy nagy lelkiismeret furdalása van a baleset miatt, és hogy így beszélt velünk, ő nem akart megbántani minket, csak olyan hirtelen jött neki, hogy együtt vagyunk, hogy kissé kiakadt, de elfogadja a kapcsolatot, és nem áll az útjába. Én is bocsánatot kértem tőle, hogy kiosztottam a kórházba, de akkor én sem gondolkoztam reálisan.- mesélte.
- Örülök neki, hogy rendeztétek a dolgot ti is. Nem esett volna jól, ha még mindig fújnátok egymásra. Én is rendeztem vele a dolgokat. Ő is belátta, hogy túllőtt a célon, és nagyon megbánta. Nem szerettem volna vele még sokáig haragban lenni, hiszen az édesapám.- elmélkedtem.
- Tudom, Isa. Csak sajnos, kellett ez a szörnyű baleset hozzá, hogy belássa a dolgokat.
- Jobb későn, mint soha.- válaszoltam keserűen.
Robert még ott maradt velem 1 órát, utána mennie kellett. Örültem, hogy viszonylag jól fogadta a híreket, és megértő volt. Rosszabbra számítottam, bevallom. Szinte már túl jó volt, hogy igaz legyen.. De lehet, hogy csak bebeszélem a dolgokat.
Egyedül maradtam a kórteremben. Volt ugyan tv, és Rob behozta a laptopomat, de semmi nem tudott lekötni. Ez volt a legrosszabb, mert így állandóan filóztam a balesetről, és az előtte történt eseményekről. Szinte görcsbe rándult a gyomrom, amikor bevillant az a kép, ahogy feldúltan beindítom a kocsi motorját.. Ha előtte kicsit lehiggadok, és inkább Robnak, vagy akárkinek kibeszélem a dühöm, akkor..- gondolkodtam, és megint bűntudatom lett.
A „kis” baráti köröm is bejött másnap hozzám. Személy szerint Amy, Naty, Fernando, és Sebi. Nekik nem akartam elmondani a babát..még. Ha kikerülök, az lesz az első. De Naty úgy tűnt mintha átlátni a szitán, mert nem voltak őszínték a mosolyaim, de nem szólt egy szót sem. Ez van, képtelen vagyok álarcot viselni. Tízenévesen is, ha rossz fát tettem a tűzre, és próbáltam eltitkolni, de egyből lebuktam. Délután, az orvos javaslata alapján lekerültem a sima baleseti osztályra, hiszen rohamosan javult az állapotom. Este a szokásos vizit alatt, a doktor közölte velem, hogy másnap a nőgyógyásztra átvisznek egy kivizsglásra. Nagyon megijedtem először, de megnyugtatott, hogy ilyenkor ez szokásos rutin vizsgálat. Mégsem aludtam egy szemet se. A legrosszabb eshetőségek jutottak eszembe, mi van ha megsérült a méhem, vagy nem lehet gyerekem. Azt nem bírnám elviselni. Ott végem lenne azon nyomban.
A gyomrom fel-alá liftezett, amikor tolták át a nőgyógyászatra. Úgy csinálok, mintha valami vesztőhelyre vinnének, vagy életemben először most mennék nőgyógyászhoz. Kicsit nevettem magamon, és próbáltam mélyeket lélegezni.
A nőgyógyász egy végtelenül kedves, és aranyos 30-as éveiben járó nő volt. Úgy vizsgált meg, hogy szinte nem éreztem semmit. A végén félve kérdeztem meg.
- Doktornő, akkor minden rendben van?
Igen, minden a legnagyobb rendben, ha lehet ilyet mondani, ilyen szörnyű esemény után. Ugyan regenerálódnia kell a méhének, de ez hamar végbemegy. De azt tanácsolom egy ideig most ne tervezzenek gyereket.- mondta. Az biztos, hogy erről szó nem lesz egy jó darabig.- gondolkoztam magamban.
- Nyugodjon meg. Olyan fehérre vált arccal jött be hozzám, hogy megijedtem. Minden rendben van.- mosolygott rám.
Míg kint vártam a papírjaimra, összefutottam egy „ismerőssel”. A francia nagydíjon megismert kisfiú, David anyja várakozott szintén a nőgyógyászaton. Megkértem az ápolót, hogy vigyen oda hozzá. Kíváncsi voltam, hogy vajon megismer e.
- Jónapot kívánok. Elnézést, hogy így megszólítom, de ugye emlékszik rám?- kérdeztem kedvesen.
A nő furán nézett rám, láttam rajta, hogy erőlteti az agytekervényeit, hogy valami beugorjon neki.
- Mintha rémlene valami. Mintha magával találkoztam volna a Forma1-es Francia Nagydíjon.- válaszolta bizonytalanul. Felderült az arcom, de egyből le is hervadt a mosoly az arcomról, amikor folytatta.
- Ugye maga volt ott a divatbemutatón?- kérdezte. Pffff…..ez nem igaz. Ennyit erről, hogy mennyire fontos volt neki, hogy gondját viseltem a fiának.
- Nem igazán. A kisfia, David, elvesztette Önöket, és én találtam rá, és viseltem gondját, pár óráig, amíg Önök érte nem jöttek.- válaszoltam nyugodtan, de legszívesebben..nem is tudom mit mondtam volna neki, de nem akartam a kismamák előtt balhét csapni.
- Ja, már rémlik valaki.- válaszolta egykedvűen.
- Hogy van David?- érdeklődtem.
- Jól van. A nagyszülőknél jól érzi magát nagyon.- felelte.
Azt nem csodálom. Ha már nálatok nem kapja meg ezt. Meg így megy ez kérem szépen sznobéknál. Szüljön gyereket, és nevelje fel a nagymama.
- Mi történt Önnel?- nézett végig rajtam. Tény, nem volt még most se egy szép látvány.
- Súlyos autóbalesetem volt a hétvégén.- feleltem.
- Nagyon sajnálom. De mit keres a nőgyógyászaton, ha nem vagyok indiszkrét?- kérdezte.
- Teljes körű kivizsgálás. Alhasi sérüléseim is voltak, és az orvosok biztosra akarnak menni.- füllentettem. Nem ettem meszet, hogy pont ennek a bőnek tálalok ki a babával kapcsolatban.
- Értem. Fő a biztonság.- mosolygott bájosan.
- Igen. És Ön miért jött a nőgyógyászatra? Ha nem vagyok indiszkrét?- mosolyogtam vissza műbájjal.
- Hát..elég kínos, de abortuszra szeretném előjegyeztetni magam. Ugyanis most nem fér el az életembe még egy gyerek nem tudom vállalni.- mondta szomorúan, de ahogy ránéztem, Oscar díjat kaphatott volna ezért a közjátékért. Mintha belém döftek volna kést. Nekem jobban fájt, mint neki a dolog. Végtelenül düh tört rám, és mérhetetlen nagy szomorúság. Igazságtalanságnak tartottam az egész sorsot. Neki megadott, hogy kisbabája legyen, és minden szívfájdalom nélkül elveteti, nekem meg..- fortyogtam belülről, és nem bírtam tovább, elfelé menet visszaszóltam neki
- Tudja, mit javaslok Önnek? Az abortusszal együtt kössék el a méhszáját is. Ha szeretne is valamikor gyereket, amit erősen kétlek, látván, hogy Davidhez hogy viszonyulnak, ne legyen. Tudja miért? Mert csak a megszületendő gyerekét büntetné azzal, hogy maga az anyja. Ne legyen anya sose, jobban jár, maga is, és a gyerek is. Na viszlát!- vetettem oda neki. Hallottam, hogy hápog, és egy szó nem jön ki a torkán. Nem érdekelt. De nem bírtam magamban tartani. Belegondoltam a helyzetembe, és könnycseppek gördültek le az arcomon.
A kórterembe visszaérve a kis családomat láttam meg. Megráztam a fejem. Ne, most ne.
- Sziasztok! Örülök, hogy itt vagytok. De most nagyon fáradt és kimerült vagyok. Ha nem haragudtok, egyedül szeretnék lenni.- eresztettem meg egy félmosolyt.
- De Isabel! Mi a baj?- kérdezte anya ijedten.
- Csak fáradt vagyok, és végtelenül kimerült, a fejem is nagyon hasogat. Ne haragudjatok, úgyis jöttök még a héten.- válaszoltam.
- De hoztam neked ételt is. Isa, nem szabad elhagynod magad, muszáj enned!- aggódott anya.
- Enni tudok egyedül is!- vágtam oda kiabálva. Mindenki ledermedt. Anya és apa egymásra néztek elképedt arccal, Nina semmit nem értett.
- Hát jó. Akkor mi mentünk is. A kaját a hűtöbe raktam, majd egyél. Mi mentünk akkor.- mondta apa, és úgy nézett rám, mintha nem is a lánya lennék.
- Sziasztok.- feleltem halkan, és kifelé bámultam az ablakon.
Nem kellett volna így felcsattanom, tudom, hogy segíteni akarnak, és szeretnek, de most mindennél jobban vágytam a magányra. Megint ugyanolyan érzés tört rám, amikor a doki tudatta velem a baba dolgot. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. A fejemet a térdemre hajtva zokogni kezdtem.
A dokik szerint hétvégén elhagyhatom a kórházat, de szigorú pihenésre köteleztek. Tim hívott délután, és a hogylétemről érdeklődött, és ő is aggódott. Átadta a jókívánságokat, és hozzáfűzte, hogy Kris is jobbulást kíván.
- Azt kétlem.- mondtam gúnyosan, és bontottam a vonalat.
- Mi van veled Isabel?- szólalt meg egy hang a kórterem ajtajában. Odafordultam, Naty volt az.
- Az istenit, nem tudnál kopogni?- förmedtem rá.
- De.- válaszolta, becsapta az ajtót, kopogott, és újra benyitott.
- Így megfelel a kisasszonynak?- kérdezte gúnyosan. Elszégyeltem magam.
- Bocsi, csak nagyon feszült vagyok. Ne haragudj rám. Szétestem.- hajtottam le a fejem.
- Észrevettem. Mi a baj, Isabel?- kérdezte aggódva, és leült az ágyra.
- Sok minden. Pontosabban, csak 1 dolog, de az felér 10 problémával.- sóhajtottam.
- Mesélj.- mosolygott rám kedvesen.
- Elvesztettem a kisbabámat Naty.- mondtam kertelés nélkül. Majdnem lefordult az ágyról.
- Mi, hogy, merre, mikor?- hápogta.
- Az orvos mondta hétfőn. 2 hetes magzat volt, és én nem tudtam róla, még nem is gyanakodtam. És a baleset miatt elvesztettem őt.- sírtam.
- Szentséges szűzanyám! Én annyira sajnálom! Kérlek, ne sírj!- ölelt meg, és a vállára borultam.
- Olyan bűntudatom van- töröltem meg a szemem.
- De miért? Nem te tehettél róla. Ezt senki nem látta előre. Ne legyen. Tudom, most nagyon fáj, de idővel minden seb begyógyul. Tapasztalatból mondom.- vigasztalt.
- Te is elvesztettél egy gyereket?- néztem rá.
- Jaj, nem. Csak nekem se volt felhőtlen az életem. Jó párszor súlyos döntések elé néztem, és a sors se volt kegyes hozzám. Úgy éreztem, hogy a szakadék legalján vagyok, de talpra tudtam állni. Neked is menni fog. Segítek.- mondta kedves hangon.
- Mindenki ezt mondja, hogy nem az én hibám, én mégis nagyon szarul érzem magam. És igazságtalan a sors. Meséltem neked a kisfiú Davidról?- kérdeztem, mire ő bólintott.
- Össztalálkoztam tegnap vele a nőgyógyászaton. Nem is emlékezett rám, pedig én vigyáztam a fiára nem is olyan rég. És amikor rákérdeztem, hogy ő mit keres itt, előadta a megfagyott gyermek dalát, hogy abortusza lesz, mert nem fér bele az életébe egy gyerek. Az ilyeneknek áll a világ, apám.- háborodtam fel.
- Úristen! De legalább megmondtad neki a magadét?- kérdezte indulatosan.
- Meg, megszólalni se tudott. De utána borzalmasan szar érzés volt, anyáékat is hazaküldtem, mert nem voltam hajlandó senkit se látni.- válaszoltam.
- És Robert? Tudja?- kérdezte halkan.
- Persze, hogy tudja. Igazából, tőle tartottam a legjobban hogy dühös lesz, meg minden de nagyon megértő volt, és ez jólesett nagyon. Szinte magam sem hittem el. Nagyon sajnálta a dolgot, és próbált lelket önteni belém.
- Robert szeret téged, Isa, így természetes, hogy megértő, és együtt érez veled.- mondta Naty.
- Igen, ezt tudom, de pesszimistán álltam hozzá a dologhoz, de nagyon jólesett minden tőle.- mosolyogtam.
- Hát itt a baj. Optimistának kell lenni.- nevetett.
- Megpróbálom összeszedni magam. Nem tudom, mennyi időbe telik majd.- szomorodtam el.
- Én bízom benne, hogy hamarosan. És mi segítünk ebben.
- Natalien! Sebinek ne szólj erről. Majd mindenkinek elmondom személyesen.- kértem.
- Na még szép, hogy nem szólok egy szót sem. Bízhatsz bennem.- válaszolta, mire egy puszit kapott.

35. rész

Szombat reggel korán keltem, de lényegesen jobban éreztem magam, mint az utóbbi 2 napba, teljesen fel voltam dobva. Megkávéztam, és kicsit élveztem a reggeli csendet a szobában, és még egy kicsit dolgoztam a gépen a nagy hajtás előtt, de végül annyira belemerültem a munkába, hogy majdnem lekéstem a reggeliről, és kicsit kapkodva szedtem össze a cuccaimat, és indultam el a szobából. A reggelit Nickkel, Roberttel, és a Bmw-s mérnökökkel osztottam meg, a mérnökök persze mindennel tisztában voltak, hogy milyen helyzet van most apa, Rob és köztem, de toleránsak voltak, és nem hozták szóba a témát, pedig látszott rajtuk, hogy furdalja őket a kíváncsiság, és egy kis infót szerettek volna hallani tőlünk, de nagy bánatukra nem kapták meg. Férfiak…:))) 

Reggeli után Willy Rampf megállított egy szóra: 

- Isabel! Lenne pár perced? Szeretnék veled négyszemközt beszélni!- mondta komoly hangnemben.
- Persze.- válaszoltam, és odaszóltam Robnak, és Nicknek, hogy nyugodtan menjenek, majd később találkozunk a pályán.
- Szóval, mit akar mondani?- fordultam oda hozzá.
- Látom, hogy milyen fagyos a hangulat Mario, Rob és teközted. Sajnálom, hogy így derült ki, mondjuk el lehetett volna mondani hamarabb, és akkor nem lenne ennyire nagy cirkusz.- tolt le egy kicsit Willy. Meglepődtem. Oké, hogy őt is zavarja a dolog,meg a csapatmunkát félti, de hogy beleszóljon ebbe a dologba, meg megmondja, hogy mit kellett volna csinálnunk, na ahhoz már nem sok köze van.
- Már elnézést Mr. Rampf, de ez a mi dolgunk, hogy hogyan kezeljük a helyzetet. Mi is nagyon sajnáljuk, hogy így derült ki, de igyekszünk minél hamarabb ezen a fagyos hangulaton javítani, ne aggódjon, el lesz intézve.- mondtam egy kicsit flegmán. Most ő lepődött meg rajtam, hogy így visszaszóltam neki. Lehet, merész húzás volt, kiosztani a technikai igazgatót, de most ez jött ki belőlem.
- Felvágták a nyelvedet, kisasszony. Én múltkor mondtam nektek, hogy engem nem zavar, hogy együtt vagytok, de Marioval időben kéne közölni a dolgot, vagy valami jó megoldást találni, mert nem akarok belháborút a csapatnál. És tessék, Mario nemcsak hozzád nem szól, hanem Roberthez sem, és ez egy kicsit megnehezíti a munkát.- válaszolta szigorúan. Kicsit magamba szálltam, és megbántam már, hogy olyan flegmán válaszoltam neki.
- Rendben van. Elnézést, az előbbi hangnemért, de mostanában elég feszült vagyok. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kicsit enyhítsen a helyzetet, de nem egyszerű dolog, ezt maga is tudhatja, apa határozott és néha elég önfejű és makacs tud lenni, de igyekszek a csapat munkája miatt, és magam miatt is rendbe tenni a dolgokat.- feleltem, mire ő bólogatott, és egy halvány mosolyt is láttam az arcán.
- Semmi baj, Isabel. A makacságról meg annyit, hogy volt kitől örökölnöd.- mosolygott rám, mire én is visszamosolyogtam. Hát igen, ez igaz.
Nem sokkal később, már a pályán voltunk, és gőzerővel készültünk az időmérőre. Éppen a Heikkivel készített nagyobb interjúm után sétáltam vissza a boxba, amikor Ferni elkapott:
- Szia Isa! Hogy s mint csajos?- kérdezte jókedvűen 2 puszi után.
- Szia Ferni! Semmi különös, a szokásos hajtás. Nálad?- kérdeztem vissza,
- Nálam is ugyanez. És amúgy másképp mi újság? Helyzet változatlan?- intett a fejével a bmw felé.
- Helyzet változatlan. Csend és puskaszag.- mondtam szomorúan, és Ferni is csóválta a fejét.
- Sajnálom, Isa, nagyon sajnálom. De kitartás, és próbáljatok meg apukáddal leülni beszélni, mert nem hinném, hogy reménytelen a helyzet. Mariot igaz, hogy nem ismerem olyan jól, de nagyon rendes és jó embernek tűnik, csak most ez a hír, betette az ajtót neki. De ha bármi gond van, tudod, hol találsz meg.- mondta bátorítóan.
- Köszi Ferni. Annyira aranyos vagy, hogy így lelket öntesz az emberbe.- mosolyogtam rá, és megöleltem.
- Ez csak természetes. Most mennem kell, mert rengeteg dolgom van még.- búcsúzott volna el, de visszafordult.
- Jaj, majdnem elfelejtettem. Ezt Raquel küldi neked.- mondta, és átadta az ESDM legújabb albumát. Felcsillant a szeme, hiszen nagyon jó számaik vannak, és nagyon szeretem hallgatni őket. Igaz, a spanyol tudásom hagy némi kívánni valót maga után, de nem is az a lényeg, hanem maga a zene, meg a zenei világa az együttesnek. Kinyitottam a borítót, és benne a következő állt: Drága barátnőmnek Isabelnek, Raqueltől. Fel a fejjel drága! „Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.”. Nagyon tetszett ez az idézet, és nagyon örültem, hogy így gondol rám, meg próbál vigasztalni, még a messzi távolból is.
- Nagyon szépen köszönöm Ferni! Add át ezt majd Raqnak is, és millió puszit küldök neki, és köszönök mindent.- mondtam boldogan.
- Nincs mit, és természetes, hogy átadom majd neki. Na de most már tényleg mennem kell, Isa. Légy jó!- indult volna megint el, de észrevett valakit, és hirtelen megállt.
- Mi az? Mit, vagy kit nézel ennyire? Nincs itt az asszony, és egyből félrekacsintasz? Elment a macska, cincog az egér?-ugrottam nevetve.
- De bolond vagy. Mintha Kate-et látnám ott. Nézd csak!- mutatott a boxok felé. Messze voltunk kicsit a boxoktól, de pár pillant múlva felismertem Kate-et. Tényleg ő volt az, egy barna hajú srác társaságában.
- Igazad van, Ferni, ő tényleg Kate. El is felejtettem mondani, hogy a héten voltunk Robbal a Francia Rallyn, és ott találkoztunk vele, hiszen tudod, hogy rallyzik.- meséltem el.
- Tényleg? És mi újság van vele?- kérdezte örömmel.
- Jól van, de miért nem kérdezed meg tőle személyesen? Menjünk oda.- adtam ki a parancsot Ferninek.
- Ja persze, persze, menjünk.- nevetett Ferni, és odasétáltunk hozzájuk.
- Ola Kate!- mondta Fernando boldogan, de ahogy észrevettem, a Kate mellett álló srác is ismerőse volt, mert ledöbbent, hogy itt látja.
- Alberto? Ola! Hát te mi járatban itt? Régen beszéltünk haver!- mondta Ferni egyszerre meglepetten és boldogan, de mindkettőjüket szorosan megölelte.
- Szia Fernando! Itt voltam Franciaországban, meg Katenek is itt volt most a rally, és gondoltuk, kijövünk a futamra is, hogy meglepjünk téged.
- Hát az sikerült. De hagyj mutassalak be egy nagyon jó barátomnak. Isabel Theissen, Alberto Contador.- mutatott be minket egymásnak Ferni, kezet fogtunk, és megpusziltuk egymást. Szóval ő lenne Kate hódolója. Helyes srác, meg első látásra szimpatikus nekem. És ahogy elnézem egymás mellett őket, szép párosítás.
- És mi újság van Kate? Isa mesélte, hogy találkoztatok vasárnap a rallyn.- kérdezte Ferni.
- Igen. Jól vagyok, köszi szépen. Megy a rally is, mikor hogy, vasárnap például 5. lettem. És veled mi újság?- kérdezte Kate mosolyogva.
- Ügyes vagy nagyon. Nálunk is a szokásos hajtás van, a kocsi még nem az igazi, de látom, hogy ki fog ez alakulni. És hogyhogy együtt jöttetek?- kíváncsiskodott Ferni. Na, elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez. Kíváncsi vagyok Ferni reakciójára.- morfondíroztam magamban.
- Úgy, hogy együtt vagyunk. Mármint egy pár.- mondta természetes hangon Alberto. Jelentem, Ferni igencsak meglepődött, kikerekedtek jócskán a szép szemei.
- Komolyan? És mióta?- érdeklődött mosolyogva.
- Kb. 2 hónapja tart.- mondta boldogan Kate, és szorosan odabújt Albertohoz.
- Alberto veled 2 hete beszéltem utoljára, és nem említed volna, te sunyi!- nevetett fel Fer, és megütögette Alberto vállát.
- Bocsi Fer, nem akartuk eltitkolni, vagy hasonlók. Csak úgy nem került szóba a magánélet, és én nem is akartam ezt felhozni. De nincs harag ugye?- kérdezte Alberto.
- Ne viccelj már, miért haragudnék? Örülök nektek, de tényleg.- mosolygott Ferni.
- Akkor rendben. Elmondtuk volna neked azért hamarosan, de ez most meglepetés lett.- felelte Kate.
- Na igen, elég rendesen meglepődtem. És egész hétvégén kint lesztek?- érdeklődött Ferni.
- Sajnos nem tudunk kint lenni, mert Kate-nek és nekem is dolgom van. De ma végig kint leszünk.- válaszolta Kate.
- Remek! Hamarosan ebédidő, nem csatlakoznátok hozzám a Renaultnál? Nagyon örülnék neki.- vetette fel az ötletet Ferni.
- Én benne vagyok. Alberto?- kérdezte a barátját Kate.
- Én is.- válaszolta.
- Helyes. Addig is gyertek el a Reanulthoz, kicist körbevezetlek téged Alberto. Kate pedig nosztalgiázik egy kicsit.- nevetett Ferni, Kate pedig csak legyintett egyet mosolyogva.
- Annyira hozzászoktam már a rallyhoz, hogy úgy fog hatni rám az f1-es környezte, mintha életemben először járnék itt.- nevetett Kate.
- Ááá, ezt nem lehet elfelejteni. Na de induljunk lassan. Szia Isa! Majd még beszélünk!- köszönt el Fernando.
- Szia Isa! Minden jót!- köszönt el egyszerre Kate és Alberto.
Úgy lászik ez a nap a meglepetésekről szól. Fene se gondolta, hogy Kate feltűnik Albertoval az oldalán. Ferni meglepődött, az biztos, de én nem érzékeltem rajta, hogy rosszul esne neki, hogy Kate-et Albertoval látja, talán az furcsálta, hogy nem szóltak neki. Na mindegy, majd kikérdezem Fernit, hogy mi volt az időmérő után.
- Szia cicám! Hát te hol csavarogsz egész délelőtt?- kérdezte jókedvűen Rob.
- Képzeld kikkel találkoztunk Fernivel! Kate-tel! És nem találod ki, hogy kivel volt. Albertoval!- újságoltam el.
- Komoly? És Fer mit szólt hozzájuk?- kíváncsiskodott.
- Jól, semmi rosszindulat, vagy esetleg féltékenység nem volt benne, örült nekik nagyon. Most elvitte őket a Reanulthoz, meg ebédelni.- mondtam.
- Értem. Meglepődött Ferni mi?- kérdezte nevetve.
- Naná, én is. Ja, és nézd mit kaptam Raqueltől.- mutattam meg neki boldogan a cd-t.
- Ez nagyon kedves tőle. Apropó, nálad van a fotó most?- kérdezte.
- A fotó? Ja igen, persze, azt hiszem, beraktam. Mindjárt meglesz.. tessék, itt is van. És hol az enyém?-érdeklődtem kedvesen.
- Tessék, itt van.- adta át a fotót.
Tegnap este fotónézegetést tartottunk Robbal a szobánkban, elővettük az új és régi fotókat a másikról. Némelyiken annyit röhögtünk. És mind a ketten kiválasztottunk a másikról a nekünk legjobban tetsző fotót. Én Robról egy kapucnis képet választottam, ahol mosolyog, és olyan tündéri rajta. Ő rólam egy átlagos arcképet választott, nekem ez a kép annyira nem tetszett, de neki nagyon.
- Nem értem, hogy miért ezt a képet választottad rólam. Olyan komoly ez a kép. Van egy csomó mosolygós képem.- mondtam neki.
- Mett nekem ez a képed nagyon nagyon tetszik. Egyszerűen szép. Ennyi az egész.- mosolygott, és megcsókolt.
- Akkor jól van. De lassan készülödnöd kell, mert kezdődik az időmérő.- mondtam neki, mire bólintott, és felvette az overálját.
- Sok szerencsét!- hajoltam oda Robhoz, aki már a kocsiban ült, az időmérő kezdése előtt pár perccel, és megpusziltam.
- Meglesz.- kacsintott rám.
Az időmérő unalmasan alakult a mi szempontunkból. Robert az 5. Nick kicist hátrébb végzett, mert valami probléma volt a kocsijával. Az élbolyban a szokásos kocsik voltak McLaren, Ferrari felállás. Késő délutánig a pályán voltam, ugyanis a saját, nem kevés feladataim mellett, még egy csomó papírmunkát is el kellett végeznem, mert apa ezt „óhajtotta”, hogy csináljam meg. Persze, ezt se személyesen közölte, hanem „futár” által. Na remek, most azzal büntet, hogy rengeteg munkát ad nekem, és gondolom, ezzel azt akarja elérni, hogy Robbal kevesebbet legyek. Kezd gyerekesen viselkedni, és ez bosszantott, és féltem, hogy előbb-utóbb szóvá is teszem neki, de abban nem lesz köszönet.
Este, vacsora után, még leültem a hallban Nickkel beszélgetni. Egész jókedvű társalgás folyt köztünk, amikor megjelent apa.
- Szia Nick! Majd ha befejezted a trécselést, átjönnél egy kicsit, szeretnék pár dolgot megbeszélni a holnapi nappal kapcsolatban.- mondta szigorúan. Elcsodálkoztam.. Tudtommal én is itt vagyok Nickkel, és a Szia csak E/1-ben van.
- Szia apa! Hirtelen láthatatlan lettem? Én is itt vagyok Nickkel.- mondtam nyugodt hangon. Apa rámnézett, majd megszólalt.
- Szia Isabel! Így már jobb?- kérdezte cinikusan.
- Sokkal. Azért ennyire nem utálhatsz, hogy köszöni se tudsz a saját lányodnak.- csattantam fel. Csak nézett rám, kikerekedett szemmel.
- Nem utállak, csak haragszom rátok. Kész, ennyi az egész. Továbbléphetnénk? Megcsináltad azokat a dolgokat, amiket rád bíztam?- kérdezte dölyfösen.
- Persze, mindent tökéletesen elvégeztem főnök úr. Tessék, itt van minden.- kiabáltam, és levágtam a papírokat az asztalra.
- Azt hiszem, én most megyek.- szólt közbe Nick.
- Ne-ne-ne. Maradj csak itt nyugodtan, Nick. Legalább meglátod, hogy milyen „fényes” a helyzet köztünk.- állítottam meg Nicket, aki csak pislogott ránk.
- Csak azt áruld el, hogy mi értelme volt ennek, hogy ennyi munkát rámraksz. Bár van egy sejtésem. Kicsit gyerekes dolog, nem gondolod?- kérdeztem tőle mérgesen. Már egy csomó embert minket figyelt, de nem érdekelt.
- Nem hinném. Amúgy Isabel, egész jól gondolod az okát a dolognak, hogy miért csináltam.- vetette oda félvállról. Ez betette az ajtót, egy hang nem jött ki a torkomon. Sürgősen el kell mennem innen, mert olyat teszek, vagy mondok, amit később nagyon megbánok.
Végigrohantam a folyosón és nem érdekelt, hogy ki kerül elém egyenesen, fellöktem.
- Isabel, hova rohansz?- hallottam Robert hangját, de nem törődtem vele. El, el innen, ez volt a legfőbb célom.
Felkaptam a kocsi kulcsot, és azonnal bepattantam a volán mögé. A KRESZ szabályaira fittyet hányva végig száguldottam a fő utcán. Itt már a sebességmérő közel 100-at mutatott. Célom kiszabadulni Magny Cours fogságából és ezt úgy tudom véghezvinni, ha a várost is elhagyom.
- Fenébe!- kiabáltam és zokogni kezdtem. Úgy csinál, mintha az esküdt ellensége lettem volna hirtelen, és úgy kezel, mint egy kis fruskát, és azt hiszi, hogy irányíthat, és ezt nehezen bírom elviselni. A pedált továbbra is tövig nyomom és a sebesség mérő óra továbbra is felfelé kúszik. 120…130…140… A rádióból full hangerőn szólt a Linkin Park Faint c. száma. Görcsösen markolom a kormányt, miközben alig látok. Fél kézzel törölgetem a szemem, hogy megszabaduljak a könnyeimtől. Az anyós ülésen közben a táskám mélyén megszólalt a mobilom. Nem akartam felvenni, csak elhallgattatni. De nem találom azt a dögöt. Teljesen megfeledkezve az útról és a sebességről, ami már 160 Km/h környékén járt. Könyékig turkáltam a táskámban. Végre sikerre vittem az ügyet és újra felpillantottam. Egy nyuszi volt az úttest közepén. Nem akartam elütni így félre rántottam a kormányt. A kocsi megcsúszott és az útpadka megdobta a gépet. Megpördült, és 3 és fél szaltót csinált a kasztni. Mindenhol csak az üvegszilánkok repkedtek. Én már csak „utas” vagyok és imádkozhatok, hogy túléljem. Egy hatalmas csattanás zárta le ezt a szörnyű hullámvasutat. Az egész testemben iszonyatos nagy fájdalom áradt szét, de ugyanakkor könnyűnek éreztem mindenemet. Hirtelen egy vakító fényt láttam, emberek ordibáltak körülöttem, de az idő számomra teljesen kiesett. Majd egy éles hangot hallottam, de az egész olyan távolinak tűnt. Aztán teljes filmszakadás……….

34. rész

Ebéd után Amy „elkapott”, hogy most már el kéne kezdeni az akciónkat. Kris már kint volt a pályán, és szorgosan dolgozott, de ahogy sejtettem, egy pillanatra se tette le azt az átkozott gépet. Ám egyszer elment kaját venni, és a padon hagyta a gépét. Mi Amyvel egyből odasurrantunk, és megpróbáltuk elemelni a gépét, de mire véghezvittük volna, pont visszajött a kis drága. Így feltűnés mentesen odébbálltunk, és még rá is köszöntünk, hogy ne fogjon gyanút. De annyit röhögtünk később az eseten, hogy mi milyen dinkák vagyunk. Éppen nevetve beszéltük meg félig viccesen, félig komolyan hogy hogyan kéne ezt a dolgot kivitelezni, amikor megjelent mellettünk Naty. 

- Sziasztok csajszik! Mi ez a nagy jókedv?- kérdezte mosolyogva.
- Szia Naty! Ááá, úgysem fogod elhinni!- mondtam neki nevetve. 

- Próbálkozzátok azért. Én is röhögni akarok.- huppant le mellénk.
Elmeséltünk neki mindent, töviről-hegyire. Tényleg röhögött a végén, de úgy, hogy majdnem lefordult a székről, és folytak a könnyei. - Istenem, ti teljesen készek vagytok.- törölte meg a szemét nevetve.
- Tudjuk. De most nincs igazunk?- kérdezte Amy cinkosan.
- De de. Azért komolyra fordítva a szót, tényleg van valami ebben az ötletben, mégha nagyon dilisnek tűnik is, meg elég nehéz kivitelezni. Amúgy én is besegítek nektek szívesen, mert én is el akarom kapni a grabancát annak a nőnek.- mondta nevetve.
Így már 3-an vágtunk neki a mi kis „útunknak”. Natynak eszébe jutott egy ötlet. Mi lenne, ha odamenne Krishez, és úgy tenne, mintha ő is riporter lenne, vagy fotóriporternek készülne, és csupán „kíváncsiságból”, közelebbről megnézné a gépet, igaz, nem tudja elhozni, de hátha bele tudna nézni a képekbe. Ezt jó ötletnek tartottuk, Naty levette a Torro Rosso-s ingjét, és felvett egy normál felsőt,és odasétált Krishez. Mi Amyvel a háttérből figyeltük az eseményeket. Pár percig kedvesen elbeszélegett a2 nő, majd Naty a kezébe vette a gépet, de ahogy onnan láttuk, nem tudta bekapcsolni, csak „kívülről” szemlélte meg a dolgokat, mert Kris a végén elég furán nézett rá, hogy mit bámulja perceken keresztül a gépet. Naty elköszönt tőle, és visszajött hozzánk. Elmondta, hogy Kris kedves volt vele, meg magyarázott neki sokáig a gépről,meg valami fotósuliról, amit ő is elvégzett, meg megmutatta neki a gépét, de csak a főbb dolgokat rajta, be se kapcsolta neki, mert az ő szavaival élve: Csupa unalmas dolog van csak rajta. Naty ötlete se jött be, és elhatároztuk, hogy a hétvégre felfüggesztjük a dolgot, mert úgyse lesz belőle énekes halott.
Péntek délelőtt az első szabadedzések után, éppen a szokásos körutamról jöttem vissza, amikor a paddock bejáratánál észrevettem egy 4 éves körüli fiúcskát, aki egy játékautót ölelve magához nagyon sírt. Teljesen egyedül volt, a szüleit nem láttam sehol. Odamentem hozzá,és próba szerencse alapon angolul szóltam hozzá.
- Szia kicsim! Mi a baj? Elvesztetted a szüleid?- kérdeztem tőle kedvesen. A kisfiú eleinte nagy szemekkel bámult rám, de megértette, amit mondtam neki, mert bólogatni kezdett.
- Hol voltatok legutuljára a szüleiddel?- kérdeztem tőle, hátha meg tudja mondani.
- Itt.- mondta szipogva a fiúcska, és körbemutatott. Ezek szerint boxutca látogatásra jöttel, vagy belépőjük volt a boxutcába. Rengetegen voltak így is a paddock belépőjönél, így elképzelhető, hogy csak elkeveredett a szüleítől.
- Az én nevem Isabel. Téged hogy hívnak?- simogattam meg a fejét.
- David. David Thomson.- mondta elcsukló hangon. Ezek szerint angol a kisfiú. 
- Szép neved van nagyon. Hány éves vagy?- kérdeztem, mire ő 4-et mutatott a kezével.
- Értem. Most elindulunk megkeresni a szüleid, rendben. Biztos meg fogjuk találni őket.- mondtam, kézen fogtam, és elindultunk a bejáratnál lévő biztonsági őrök felé, hátha ők tudnak valami hasznos információt a szülőkről. A kisfiú amúgy tündérien nézett ki, nagy zöldes szemei voltak, és barna göndörkés haja. Az őrök halványan emlékeztek a kisfiúra, de a szüleire már nem annyira, hogy hogy néztek ki, csak annyit mondtak, hogy újgazdagoknak tűntek. Na, ebből aztán sok mindent megtudtam.. David a kérdésemre hogy hol laknak eleinte Londont mondott, de azt, hogy itt melyik hotelben szálltak meg, nem tudta megmondani. Megkértem pár emberkét, hogy mondassa be a hangosbemondóba, hogy David Thomson keresi a szüleit, és jöjjenek a bmw-hez, de fél óra is eltelt, és semmi. Biztos a szülei meg teljesen máshol keresik, vagy azt hiszik, hogy már a gyerek nincs is a pályán. Elvittem őt a bmw-hez, útközben összetalálkoztunk Fernivel, aki nagyot nézett ránk, de elmagyaráztam neki a dolgot. Édesen elbeszélgetett Daviddel, aki elárulta, hogy Ferni a nagy kedvence, több se kellett Nandonak, bement a Renaulthoz,és egy aláírt sapkával tért vissza, és a kisfiú fejébe rakta. David szinte repült a boldogságtól, és pár közös fotóra is futotta. A Bmw-nél mindenki furcsán nézett rám, hogy mit keresek ott egy kisfiúval, de mindenkit felvilágosítottam a helyzetről. Apa csak bámult nagy szemekkel ránk a vezérlőből. Roberttel is összefutottunk,ő is tündéri módon elbeszélgetett Daviddel, itt is volt autogramosztás, fotózás, és pluszban Robert megmutogatott neki mindent a boxban. David tátott szájjal bámult mindent, annyira tündér volt, lehet hogy elkeveredett a szüleitől, de egy életre szóló élményben volt része. Végül csak előkerültek a kedves szülők is. Az őr nem tévedett, tényleg újgazdagék voltak. A nő tipikus cicababa volt, és egy vagyon volt rajta, ahogy néztem, a hapsi szintén egy menő csávó volt, és forgatta a kezében a mercedes-es kocsikulcsot. A nő képes volt a gyereket leszidni azért, hogy miért csavargott el tőlük. Kedvem lett volna odaszólni, hogy nektek kellett volna jobban odafigyelni rá. Egy halk köszönömöt kaptam tőlük, és már el is tűntek. David még kedvesen visszaintegetett nekünk, mi is rámosolyogtunk, de sajnáltam a srácot. Mindene meglesz, amit csak kíván, csak éppen a legfontosabb dolgot nem fogja megkapni.. a szeretetet a szülőktől.. 

- Sose értettem, hogy egy ilyen nő minek szól gyereket?- kérdeztem mérgesen Robtól.
- Nem tudom. Fura a világ.- válaszolta sóhajtva.
- De ha valaki csak saját magára meg a pénzköltésre tud csak gondolni, miért vállal gyereket? Szegény gyereket bünteti ezzel később, mert nem lesz aki törödjön vele, és ez a szülők hibája.- mondtam szomorúan.
- Igazad van, de nem tehetünk semmit. Olyan sápadt vagy Isam, valami baj van?- kérdezte aggódva.
- Kicsit fáradékony vagyok mostanában, de azonkívűl minden rendben.- válaszoltam mosolyogva.
- Értem, akkor menjünk a hotelbe lassan, ki kell a hétvégre pihenni magunkat.
- Az biztos, megint pörgős hétvége lesz.- válaszoltam nevetve.

33. rész

- Jesszus Isa, neked aztán van evőkéd! Én már ránézni se bírok a kajára!- mondta Amy a Williams éttermében.
Már a pályán voltak a csapatok kamionjai, és nagyjában ment a pakolászás. Én is kimentem besegíteni nekik, és összefutottam Amyvel, aki meginvitált az étterembe egy kis baráti csevelyre.
- Baromi éhes vagyok, csodálkozol hogy ennyit eszek. Nem is tudtam mikor ettem ma utoljára.- válaszoltam neki 2 falat között, mire ő csak a fejét csóválta.
- Előbb-utóbb baj lesz ebből, hogy állandóan rohansz, farkaséhes vagy, és egyszerre rengeteget eszel.- mondta.
- Sose félts engem!- mondtam kuncogva.
- Amúgy mi újság? Hogy vagy?- kérdezte együtt érzően.
- A körülményekhez képest megvagyok.- válaszoltam sóhajtva.
- És apukád? Vagy mi volt otthon?- érdeklődött.
- Helyzet változatlan. Nem szól hozzám, és még hajlandóságot se mutat arra, hogy esetleg leülni, és megbeszélni a dolgokat, és anyával is olyan durva, és ez még rosszabbul esik, meg amit még futam után mondtam neked, hogy az bánt nagyon, hogy ilyen közönyös, inkább ordibáljon velem mindenki előtt, de ne nézzen levegőnek.- mondtam szomorúan.
- Sajnálom csajos. De nem haragudhat Mario rátok a végtelenségig. Egyrészt mert te a lánya vagy, akit nagyon szeret, Robert meg a pilótája, akit ő fedezett fel, és olyan mintha a saját fia lenne, szóval a remény hal meg utoljára, meg állandóan járjatok apukád után, próbálva beszélgetést kicsikarva belőle, mégha azok lényegtelen dolgokról is szólnak, és hátha egyszer sikerül nyugodtan erről is beszélnetek.- bátorított.
- Köszönöm a bátorítást Amy, nagyon jól esik.- mondtam hálálkodva.
- Ez csak természetes. Amúgy azzal az újsággal kapcsolatban van valami hír? Hogy ki lehetett esetleg a fotós? Vagy említetted, hogy nagyon gyanakszol a munkatársadra?- kérdezte. Nagy levegőt vettem, és elmeséltem neki mindent Kristinről, és azt, ami a héten történt a munkahelyen.
- Hallod, ebből a nőből már rég cölöpöt csináltam volna.- mondta feldúltan.
- Cölöpöt?- kérdeztem meglepetten.
- Azt hát. Levertem volna.- nyújtotta ki a nyelvét nevetve, mire én is elnevettem magam. Amy nem hazudtolja meg magát.
- Nem tudom, hogy mit tegyek. Mert mi van, ha mégse ő volt? Akkor leégetem magam, de durván. De ahhoz hogy bebizonyítsam, nem elég a szóbeli gyanúsítgatás.- mondtam.
- Egy próbát megérne. Meg szerintem be lehet bizonyítani a dolgot, csak hozzá kéne jutni egy bizonyos dologhoz.- nézett rám.
- Nem értem, hogy mire akarsz kilyukadni.- válaszoltam.
- Valahogy hozzá kéne férkőzni Kristin gépéhez vagy laptopjához, ahol a képeket tartja, mert van egy olyan érzésem, hogy amilyen szemét, még azok a képek a gépén vannak csupán a saját maga szórakoztatására. Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Most komolyan beszél, vagy csak viccel?
- Amy, te ezt nem gondolhatod komolyan. Hogy jutott ez az eszedbe? Gondolod, hogy majd szépen odasétálok Krishez, és megkérem, hogy adja már ide 5 percre a gépét valamit meg szeretnék rajta nézni.- mondtam értetlenül.
- Neki nem kell tudnia róla. Valahogy el kéne emelni a gépet, amikor nincs ott vagy nem figyel.- magyarázta vigyorogva, én meg egyre jobban fogtam a fejem.
- Mit ittál te nő? Hogy ilyeneket beszélsz? Krisról le nem szakadna az a rohadt gép, meg ha le is veszi állandóan ott van mellette. Ez tiszta hülyeség. Meg mi van ha rajtakap? Egyből szaladna Timhez, aztán finito nekem.- mondtam.
- Totál józan vagyok. Csak muszáj valamit tenned, ha tényleg rá akarod bizonyítani a dolgot, meg én is segítek neked ezer örömmel, hogy véghez vigyük a tervet. Csak magadat őrlöd belül a bizonytalanság miatt, inkább jobb cselekedni. – mondta határozottan.
Elgondolkodtam a dolgon. Őrült ötletnek hangzik, de valahol igaza van Amynek. Muszáj valamit tenni, ha be akarom bizonyítani, hogy Kris volt az, és a saját nyugalmamnak is jót tenne.
- Rendben van. De ha esetleg lebukunk, akkor te voltál az értelmi szerző.- mondtam vigyorogva.
- Kérlek. Akkor indulhatunk akár most is?- kérdezte nevetve.
- Én benne vagyok.- válaszoltam.
Indultunk volna, ha Kris kint lett volna a pályán. Végülis, még túl korai volt az időpont, esetleg holnap újra megpróbáljuk, persze a munkát se kell elhanyagolni…
Másnap délelőtt a pilóták is megjelentek a pályán, a többség elment pályabejárásra a mérnökökkel, nekem meg rengeteg papírmunkám akadt. De pihenésképpen leültem Sebivel egy kávéra és rengeteget beszélgetünk. Ő is próbál lelket önteni belém, annyira aranyos. Sokszor érzem, hogy idősebbnek tűnik a koránál a tanácsai vagy gondolatai miatt. De ez nagyon jó dolog.. Rob is visszatért a mérnöki megbeszélésről, nem volt túl sok jó az arcára írva.
- Mi a baj?- kérdeztem és a kezemet a nyaka köre fontam.
- Mario… Egyszerűen hihetetlen. Most volt megbeszélés, és ha véletlenül az én kocsim kerül szóba, azt se nekem mondja, hanem elkezdi magyarázni a mérnöknek, hogy ne kelljen hozzám szólnia. Úgy csinál, mintha valami orbitális nagy bűnt követtem volna el, hogy összejöttem veled. Jó, az apák féltik a lányukat, de nem kéne túlzásba vinnie.- mondta letörten.
- Sajnálom drága. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de én sem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen érinti. És főleg az a baj, hogy emiatt a csapatmunka is felborulhat. A többiek mit szóltak hozzá?- kérdeztem szomorúan.
- Nem tudtak hozzászólni semmit. Tudják, hogy mi a helyzet, de mit tudnak csinálni? Semmit. A csapatmunka miatt nem aggódj. Én beszélek a mérnökeimmel, ők állítják be a kocsit, nem Mario, szóval nem lesz gond, nyugi.- válaszolta.
- Jó, de mégiscsak ő a főnök.-mondtam.
- Igen, de most mit csináljak? Én sem vághatom be a durcát, hogy ha te is ilyen vagy, akkor én is ilyen leszek, mert akkor tuti odalenne az a nagy csapatmunka. Csak annyi, hogy nem szól hozzánk. Kész, ennyi.- mondta kicsit emelt hangon.
- Jól van Rob. Nagyon sajnálom, de most az idő a legfőbb tényező. Megenyhül idővel, hidd el.- mosolyogtam rá, és megcsókoltam.
- Remélem.- válaszolta egy kis félmosollyal az arcán.

32. rész

Vasárnap reggel törtük a fejünket, hogy hova kéne menni, de semmilyen jó programot nem találtunk a városban. Aztán Robert egy sportújságban rábukkant valamire:
- Mit szólnál a rallyhoz cicám?- kérdezte nevetve.
- A rallyhoz? De kivételesen most nézők lennénk, ugye?- válaszoltam mosolyogva.
- Most igen. A rally vb következő futama itt van Franciaországban, és nem messze Lyontól rendezik meg. Elmegyünk megnézni?- kérdezte.
- Na nem bánnom. Ez még értelmes programnak is látszik. De előbb vissza kell szereznünk a szobát, hogy átöltözhessünk, szóval nyomás.- adtam ki a parancsot.
Szerencsére meg tudták csinálni a szobaajtót, és át tudtuk venni ismét a szobát. Átöltöztünk, én lazábbra vettem a dolgot, farmer nadrágot, és egy ujjatlan szürke csíkos lezser felsőt vettem fel, amihez egy vékony sálat is felraktam kiegészítőként. Mire kiértünk a pályára, már javában folyt a kocsik felkészítése az első szakaszra. Robert elbeszélgetett pár rallys ismerősével és engem is bemutatott nekik. Hamarosan elkezdődött az első szakasz. Egy élméyn volt a versenyt nézni, bár jó párszor szívbajt kaptam, olyan közel voltak a kocsik, de ügyesen megfogták a srácok az autókat. Az első szakasz után leültünk egy kicsit beszélgetni Robbal, és pár rallyssal, amikor észrevettem egy ismerős személyt. Egy hosszú barna hajú lányt láttam, és pár pillanat múlva felismertem benne Kate-et. Hát persze, hiszen ő rallyzik!-ugrott be a felismerés. Robertnek is meg akartam mutatni, de addigra Kate eltűnt. A rallys srácoktól is rákérdeztünk a dologra, és ők megerősítették a dolgot.
Robbal elhatároztuk, hogy a futam után felkeressük őt, hogy kicsit beszélgessünk vele. A 2. szakasz is megkezdődött, ám ezúttal Kate-et is figyeltük, hogy hogyan megy. Ügyes volt a lány, szépen vezetett végig. Nagyon gyorsan eltelt a nap, és az utulsó szakasz is végetért. A Francia Rallyt végül Loeb nyerte meg, Kate az 5. helyen zárt. Mi meg elindultunk, hogy megkeressük a csajt…
Meg is találtuk, háttal állt nekünk, és az egyik csapat taggal beszélgetett elmélyülten.
- Szia Kate!- köszöntem rá, mire összerezzent, és kicsit sápadt arccal fordult felénk.
- A frászt hozzátok rám. Amúgy sziasztok!- mondta meglepetten.
- Emlékszel még ránk?- kérdeztem mosolyogva.
- Naná, hogy emlékszek. Isabel vagy, te meg meglepő módon Robert Kubica. Ti szerveztétek a találkámat Fernandoval. - Mi újság van, mi szél hozott erre titeket?- kérdezte.
- A forma1 következő futama is Franciaországban lesz, és gondoltuk Isaval, hogy hamarabb eljövünk ide kicsit kikapcsolódni. De nem lehetne egy csendes kis helyet keresni, ahol nyugodtabban tudnánk beszélgetni? Persze ha nincs más dolgod.- vetette fel az ötletet Rob. Kate beleegyezett, és elsétáltunk a pálya melletti kis kávézóba.
- Nagyon szépen mentél Kate a mai versenyen. Gratulálok az eredményedhez.- mondta elismerően Rob.
- Köszönöm szépen. Igyekszek fejlődni, de még van hova. Eleinte amikor ide kerültem, olyan furcsa volt ez az egész, teljesen más világ mint az F1. De belerázódtam, és már minden simán megy… már ami simán mehet.- nevetett Kate, és ivott egy kortyot a kávéjából.
- A rally teljesen más tészta azért. Sokkal több állóképességet és tudást igényel, hidd el, tapasztalatból beszélek.- fűzte hozzá Rob.
- Ahogy mondod. Amúgy én is szeretnék gratulálni neked és a csapatodnak az 1. győzelmetekhez Kanadában. Szép volt.- mosolygott ránk, mi megköszöntük, de egy kicsit szomorkás volt a mosolyunk, amit Kate észrevett.
- Valami baj történt srácok?- kérdezte.
- Semmi, csak pont a kanadai futam után derült ki a kapcsolatunk teljesen váratlanul egy újság által, és sajnos az édesapám elég rosszul reagálta le a dolgot. Mert még nem tudta, illetve pont a futam után akartunk elmondani neki mindent, de közbejött ez,és nagyon kiakadt, és azóta mosolyszünet van nálunk.- meséltem el.
- Úr Isten! Nagyon sajnálom. És próbáltatok azóta beszélni vele?
- Én otthon próbáltam vele legalább beszédbe elegyedni, de semmi. Teljesen levegőnek néz. Tudom, hogy rosszul érintette, meg nem így kellett volna kiderülni,de teljesen elzárkózik attól, hogy hideg fejjel megbeszélnénk a dolgot 3-asban- válaszoltam.
- Én nagyon bízom benne, hogy sikerül rendezni az ügyet hármotok között. Nálunk apa, mármint Eddie, ennyire nem vette szívére a dolgot, amikor kiderült a kapcsolatom Fernandoval, de ő már sejtett pár dolgot, igaz óvott eleinte a dologtól, de nem ellenezte.- mondta Kate, és folytatta volna, de megszólalt a mobilja. Csillogó szemmel nézett a kijelzőre, elnézést kért, és félrevonult tőlünk telefonálni.
Pár perc után fülig érő szájjal tért vissza.
- Nagyon ki vagy virulva Kate! Ki a hódolod?- kérdeztem tőle vigyorogva.
- Senki. Csak egy nagyon jó barátom.- mondta kicsit zavartan Kate.
- Biztos van valami több is, nem?- kötöttem az ebet a karóhoz.
- Na jól van... ha ennyire kíváncsi vagy rá… Alberto Contador az, spanyol kerékpáros. Egy baráti összejövetelen találkoztunk, aztán eljött egy-két futamomra, és párszor randiztunk már. Még nem mondok semmi biztosat, de jó úton halad az ügy. A Tour-on is szokott indulni, jövőre is fog, és nagyon elszánt, és nagyon tehetséges a srác. Amikor tehetem, én is megjelenek egy-két versenyén.- kacsintott egyet Kate.
- Tudtam, hogy van valami lamur Kate! Így nem mond sokat a neve, de annyira nem kísérem figyelemmel a Tourt, de jövőre biztos megnézem a srácot.- mondtam.
- Vonzom a spanyol pasikat.- mondta cinkosan Kate, mire elnevettük magunkat.
Még vagy fél óráig beszélgettünk, pontosabban Kate és Rob beszélgetett nagy szakértelemmel a rallyról, meg az f1-ről. De lassan indulni kellett, és elbúcsúztunk egymástól. Kate megadta az e-mail címét, hogy ha van kedvem, írjak pár sort, hogy mi újság van velünk. Megígértem, hogy mindenképpen fogok neki írni, hiszen nagyon szimpatikus lány, meg kedves.
Keddig nem sok mindent csináltunk Lyonban, a hét elején olyan fáradékony és levert voltam, hogy semmihez nem volt kedvem. Összeszedhettem valami vírust, de reméltem hogy nem így van.. 

31. rész

Hétfő reggel csak összeszedtem a lélekjelenlétemet, összepakoltam, és repülőre ültem. Este szemhunyásnyit nem aludtam, csak forgolódtam az ágyban. Reggel úgy mentem el, hogy még Robbal se találkoztam, most per pillanat úgy voltam vele, hogy a magány a legjobb ellenszer. Késő este értem haza Genfben, a repülőút most még jobban leszívott, mint odafelé. Hullafáradtan zuhantam be az ágyba, és 10 óráig aludtam. 

Arra keltem fel, hogy valami cseng a fejem mellett, de iszonyatos hangon. Hirtelen nem tudtam mire vélni az idegesítő zajforrást, de rájöttem, hogy „csak” a mobilom cseng ilyen kitartóan. Tim keresett már égen-földön, hogy merre vagyok, mivel jelenésem lenne a szerkesztőségben. Kénytelen-kelletlen felkeltem, összeszedtem magam, és bementem. 

Timnek leadtam az anyagot, elbeszélgettem vele egy kicsit, majd előrukkoltam neki az újsággal. Kikerekedett szemmel bámult a lapra, utána meg rám. 

- Miért nem mondtad?- kérdezte megdöbbenve.
- Miért mondtam volna el neked? Ne haragudj Tim, de ez az én magánéletem. Én sem vájkálok a tiédben, te se vájkálj az enyémben.- csattantam fel.
- Jól van, nyugi Isabel. Csak meglepett az infó. De ezt az újságot most miért mutattad meg nekem?- kérdezte.
- Azért, hogy esetleg nem-e tudsz a fotókról valamit, vagy hogy esetleg ki csinálta őket. Mert ez az újság buktatott le minket, a többség előtt, meg főleg apa előtt- mondtam szomorúan.
- Nem, sajnálom. Semmit nem tudok róluk, meg nem is nagyon ismerem ezt az újságot sem. De hogy érted, hogy lebuktatott titeket? Nem tudott rólatok apád se?- kérdezte ledöbbenve. 

- Igen, már Monacoban és Kanadában próbáltuk neki elmondani a dolgot,de mindig közbejött valami,aztán ez az újság hamarabb a kezébe került,és oltári nagy balhét csapott tegnap. De ne nézz így rám, Tim! Nehogy elkezd a szentbeszédet nekem itt, mert most azonnal hátat fordítok neked, és a továbbiakban nem sűrűn fogsz itt látni!- kiabáltam mérgesen, és az ajtó előtt páran kíváncsian megálltak, hogy mi ez a nagy hangzavar. 

- Mi van? Ingyen cirkusz? Nincs jobb dolgotok?- kiabáltam ki nekik, erre mindenki ment tovább elképedt arccal a dolgára.
- Isabel, csillapodj le. Nyugi van. Én egy szót sem szóltam rátok. Nincs jogom pálcát törni feletettek, meg ez tényleg a te, ti ügyetek. Nagyon sajnálom, hogy ilyen vége lett, és remélem hogy hamar megoldódik minden. De esetleg gyanakszol valakire, aki a fotókat csinálta?- kérdezte. 

- Van egy gyanúm, de ahhoz bizonyíték is kéne. A drága kis kolléganőmre, Kristinre gyanakszok.- mondtam egy kicsit lenyugodva már.
- Kristinre? Szerintem nem ő a ludas. Tudom, hogy nem csípitek egymást, meg van egy stílusa, de ezt nehezen tudom elképzelni róla. Nekem mindig meg szokta mutatni a fotókat amiket csinál, de nem találkoztam a fotóiddal.- magyarázta Tim.
- Már magam sem tudom, hogy mit higgyek. De Kristinről én simán el tudom képzelni az ilyet. Attól függetlenül, hogy te nem találkoztál a fotókkal, attól még csinálhatta ő is. Nem tudom. Ne haragudj Tim a mai viselkedésemért, de borzalmas volt a tegnapi napom, fáradt vagyok, meg minden. Ha most megbocsátasz, hazamennék, kicsit kipihenni magam.- mondtam megtörten.
- Persze, semmi baj, pihenj le, próbálj megnyugodni. És sajnálom Isa.- mondta Tim szomorúan, mire én csak bólogatni tudtam.
A lift felé menet figyelmetlen voltam, és összeütköztem Kristinnel, akinek kiestek a papírok a kezéből.
- Jobban is figyelhetnél Isabel!- mondta megvető hangon. Na, remek, pont ő hiányzott az életemből, és amilyen formába vagyok az ő viselkedése még inkább kihozza belőlem az idegbeteget.
- Elnézést, hogy megsértettem Miss Tökéletes Kristin Wilmert.- mondtam cinikusan.
- Neked meg mi a fene bajod van? Meg úgy általában mi a bajod velem?- kérdezte emelt hangon.
- Őszintén? Úgy minden. Az egész lényed. Mióta felbukkantál, azóta van bajom veled. De te se vagy az a megtestesült kedvesség velem az első perctől fogva, szóval szerintem ez az érzés kölcsönös a te részedről is, de tudod mit, nem érdekel.- mondtam fagyos hangon. Kicsit nagyon meglepődött, hogy így kiosztottam, de itt még nem volt vége. Az orra elé dugtam az újságot.
- Esetleg nem tudsz valamit erről a dologról Kristin? Nincs valami hasznos információ a birtokodban?- kérdeztem tőle negédesen. Ránézett a fotókra, az arcán döbbenet ült ki, őszinte, vagy csak megjátszotta, nem tudtam eldönteni.
- Ez micsoda Isabel? Te és Rob? Én erről semmit nem tudtam. És emiatt az újság miatt vagy mérges rám? Nekem semmi közöm ehhez. Azért, mert fotós vagyok, nem fényképezek le mindent.- mentegetőzött.
- Na persze. Itt nem azon van a hangsúly, hogy fotós vagy, hanem rólad tudom csak elképzelni, hogy lefotóztál minket véletlenül vagy direkt, csak azért hogy keresztbe tegyél nekem.- mondtam dühösen, mire gúnyosan elnevette magát.
- Isabel, neked üldözési mániád van! Úristen, életemben nem hallottam még ilyen nagy marhaságot.- nevetett az arcomba, amitől még jobban bepipultam.
- Nem fogsz sokáig így nevetni Kristin, azt garantálom neked! Előbb-utóbb úgyis kiderítem, hogy ki csinálta a fotókat, és van egy sanda gyanúm, hogy ki lesz a hunyó.- mondtam, és megfogtam a blúza gallérját erősen.
- Ajánlom neked, hogy vegyél ki szabadságot, és menj el pihenni, mert kezd az agyadra menni ez a sok munka. És nagyon sürgősen ajánlom, hogy vedd le rólam a kezed, különben nagyon megbánod. A fotókról meg annyit, hogy bizonyítsd be, hogy én voltam.. csak rajta, kíváncsian várom. – vágta a képembe, és ellökte a kezemet a válláról, egy darabig farkasszemet néztünk egymással, majd megfordult, és elviharzott. Pedig nagyon viszketett a tenyerem, hogy pofon vágom. Nagyon nagyon ritkán pofozkodok, de ő tényleg túlfeszíti a húrt. De itt nem akartam balhét. Majd ha kiderül ha mégis ő volt a fotós, azt nem ússza meg ilyen könnyen. Meg a másik, hogy mi van, ha nem ő volt, ha most balhét csapok, eláshatom magam egy életre.
Dühtől fortyogva hagytam ott a szerkesztőséget, bevásároltam, és próbáltam valami hasznos dologgal elütni az időt. Lementem az edzőterembe, és mérgemben majdnem szétvertem a homokzsákot, úgy szóltak rám, hogy kicsit gyengébben üssek, mert nem valami tartós a sportszer. Robert is felhívott minden nap, hogy hogy vagyok, meg mi újság van velem. Elmeséltem neki mindent, és nagyon rösteltem, hogy se szó, se beszéd otthagytam hétfőn búcsú nélkül, de megértette a jelenlegi helyzetemet. Ferni azt tanácsolta neki/ünk, hogy várjuk meg míg elcsitulnak a kedélyek, és üljünk le 6szemközt beszélni vele. Erre én is gondoltam, de vajon mikor fog apa is lecsillapodni, ez még a jövő kérdése.
Csütörtökön végül összeszedtem a bátorságomat és elhatároztam, hogy pár napra hazamegyek, de úgy indultam neki, mintha fogászati kezelésre mennék.
Amikor hazaértem, anya közömbös hanggal köszöntött, és megölelt. Nem tudtam eldönteni, hogy most haragszik rám, vagy nem, mert semmi nem volt az arcára írva. Apa elmotyogott valami köszönésfélét az orra alatt, de nem is nézett rám. Megtudtam, hogy Nina Olaszban van, valami cserediák program keretében. Cserélnék most vele, vagy olyan jó lenne, ha ő itthon lett volna, vele mindent meg tudtam volna beszélni… Anyával a konyhában csináltuk a vacsorát, apa meg egész végig a dolgozó szobájában volt. Nem tudom, hogy tényleg dolgozott-e, vagy csak az én jelenlétem volt számára tűrhetetlen…. Anya látta rajtam, hogy nagyon szét vagyok esve, és kevés hiányzik hozzá, hogy eltörjön a mécses, ezért vacsora előtt leültünk beszélgetni.
- Te is haragszol rám, anya?- kérdeztem tőle nagyon halkan, és nem mertem a szemébe nézni.
- Miért haragudnék? Engem is meglepett a fotó, az tény és való, de nagylány vagy,és a te szíved joga, hogy kit választasz. Meg én kedvelem Robertet már régóta, rendes fiú nagyon.- mondta, és a hajamat simogatta.
- Jobb lett volna, ha nem így derül ki, meg hamarabb megtudja apád, de valamilyen szinten megértelek. Még ti sem voltatok biztosak az érzéseitekben, és addig nem akartátok szétkürtölni a dolgot. Apád is szerintem azért mérges, hogy így derült ki, meg nem mindig mondtad az igazat. Meg félt. Mert tudja, hogy milyen zaklatott világ a Forma1, és a pilóták körül vannak véve szebbnél-szebb nőkkel, és erős a csábítás. És biztos nem akarja, hogy nagyot csalódj. – magyarázta.
- Hidd el anya, mi tényleg nem akartuk elhúzni ezt a végtelenségig, már Monacoban el akartuk neki mondani, csak mindig közbejött valami. Minket is ugyanígy letaglozott ez az újság, mint apát. És én nem akartam apának hazudni,nagyon-nagyon röstellem a dolgot, tudom, hogy ez fáj neki, és nekem is ugyanúgy fáj, hogy megbántottam őt, de nem volt szándékos, és mindig lelkiismeret-furdalásom volt, hogy füllenteni kell néha. De apa, azzal jön mindig, hogy úgymond én vagyok Robnak a pótlék. De hidd el, ezt csak ő hiszi így, meg ez nem így van.- mondtam már könnyes szemekkel.
- Elhiszem, hogy nem volt szándékos, és csak úgy nem hazudnál nekünk. És megértem a helyzeted. Apáddal meg ezt csak az aggódás mondatja, hogy ne te puffanj egyet a végén. De hidd el, lenyugszik,és jobban meg lehet beszélni vele a dolgokat. Az biztos, hogy nagyon feldúltan jött haza, és nekem is előadta a dolgokat, de próbáltam valahogy megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. De idő kérdése minden.- ejtett meg egy halvány mosolyt, és átöleltem. Annyira jó volt, hogy ő ilyen jól vette a dolgokat, és lehet vele beszélni. Lassan elérkezett a vacsoraidő, megterítettünk, anya lehívta apát, hogy jöjjön vacsorázni, de megvolt a válasz rá:
- Én nem megyek le vacsorázni. Majd hozzd fel légy szíves a kaját a szobámba.- hangzott a kurta válasz. Én csalódottan behunytam a szemem, de anyának több se kellett, lecsapta a villáját az asztalra, és dérrúl-dúrral felment a lépcsőn. Eleinte nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, de később anya egyre hangosabban beszélt.
- Nem érdekel, hogy mennyire haragszol a lányunkra, de ezzel a durcával nem fogod tönkretenni a családi vacsorát!-kiabálta anya. Nem tudom, hogy apa mit válaszolgatott neki, de anya egyre dühösebb lett.
- Ne csináld itt a fesztivált! Ugyanúgy bántja őt is a dolog, mint téged. Ha nem jobban. A lányunk már felnőtt, és azt csinál amit akar, azzal akivel akar! Szóval Mario Theissen, gyere azonnal lefelé vacsorázni! Nem kell jópofát vágni a másikhoz, de a családot ne büntesd ezzel a konokságoddal!- mondta mérgesen anya, és a következő pillanatban már peckesen jön le a lépcsőn, és rámkacsintott. Azta. Anya kicsit kiosztotta apát.. ez még engem is meglepett. Nem sokkal később apa is volt szíves lejönni, igaz, látszott rajta, hogy nem sok kedve van az egészhez. A vacsoránál kripta egy hangulat uralkodott, anya próbálta oldani a feszültséget, és megpróbált beszélgetni mindkettőnkkel. Én válaszolgattam is neki, de apa nem volt ilyen bőbeszédű. Még anyával sem. Meguntam a dolgot, majd odaszóltam neki.
- Hogy hozzám nem szólsz az egy dolog. Megértem. De anyát ne büntesd ezzel, mert ő semmiről nem tehet! A lelkét kiteszi, hogy valahogy enyhüljön a dolog köztünk! Most pedig, ha megbocsátotok…elment az étvágyam.- sziszegtem oda neki, lelöktem a szalvétát az asztalra, és felrohantam a szobámba.
Tudtam, hogy szörnyű lesz itthon, de mégis nagyon rosszul esett. Külön rosszul esett, hogy anyával se hajlandó kommunikálni, és ennek is én vagyok az oka. Nem akartam tovább itthon maradni, de Genfben sem. Eszembe jutott egy ötlet. Remélem Robert is bele fog menni…
Reggel korán keltem fel, és összepakoltam a cuccaimat. Anya csodálkozva nézett rám, de miután elmondtam neki a helyzetet, megértette. Szegény, látszik rajta, hogy mindent megtesz, hogy kibékítsen minket, de mondtam neki, hogy ez bízza apára, Robra, és rám. Nem venném a szívemre, hogy emiatt bánkódna, és rámenne az egészsége.
- Ha apa esetleg érdeklődne, hogy hol vagyok, bár nem hinném, hogy fog, mondd meg neki, hogy már elmentem Franciaországba. Majd ott találkozunk. Szia anya, vigyázz magadra, szeretlek.- öleltem meg szomorúan, és eljöttem Kölnből.
Robertet felhívtam a kocsiban, és elmeséltem neki a történteket. Azt hittem, kibírom anélkül, hogy ne sírjam el magam, de nem ment… Felvetettem neki azt az ötletemet, hogy menjünk el hamarabb Franciaországba, és maradjunk is ott már a futam alatt. Eleinte hezitált, de rábólintott a dologra. Annyira jólesett, hogy egy kicsit lazíthatunk, bár fogalmam sem volt, hogy mit fogunk ott szerdáig csinálni.
Délután eljött hozzám Rob, és úgy indultunk útnak Franciaországba. Az uton próbált megnyugtatni, és ő is nagyon remélte, hogy valamikor csak vége lesz ennek az áldatlan helyzetnek. Azon, hogy anya kiosztotta apát, csak mosolygott egyet.
- Karakán egy anyukád van.- mondta nevetve.
- Na hallod. És ez még csak hagyján. Tud nagyobbat is alakítani.- legyintettem mosolyogva.
Lyonban szálltunk meg egy hotelban, lecuccoltunk, de egyből be is vágódtunk az ágyba a fáradtságtól.
Szombaton legfőképpen a városban sétálgatunk. Jó páran felismertek minket, meg autogramot kértek Robtól, de nem voltak tolakodóak. Meg úgy voltunk vele, hogy már bártan mászkálhatunk kézenfogva, már minden kiderült rólunk. Rengeteget beszélgettünk mindenféléről, és kezdtem feloldódni végre valahára, és elfelejtettük egy időre a gondokat. Este beültünk egy hangulatos étterembe egy szép kis téren, és hamísítatlan francia ételeket ettünk, be kell vallanom, isteni finom volt, a végére teljesen kipukkantam, annyit ettem. A kocsihoz menve egy gyönyörű szökőkút mellett vezetett az útunk. Annyira szép szobrok voltak rajta, és az egész nem lehetett több 500 méter hosszúnál, és félig meg volt világítva a kút. De annyira szép volt, hogy elengedtem Robert kezét, és beléptem a szökőkútba, ahol bokáig ért a víz. Valahol hallottam, hogy a Depesche Mode Free love c. száma megy, és ettől még jobb kedvem lett. Robert csak nézett rám nagy szemekkel, és nem értette, hogy mit csinál a dinka barátnője. De elsétált a szökőkút másik oldalára, és ott várt meg. Én szépen lassan kiélvezve minden pillanatot sétálgattam a szökőkútban, közben a dalt dúdolgattam magamban. A végén játékosan le is fröccsköltem Robot a lábammal, aki csak nevetett rajtam, de láttam rajta, hogy tetszik neki amit csinálok, vagy az egész látványa. Mikor a végére értem, „kiemelt” a kútból, majd szorosan megölelt, és megcsókolt.
- Neked aztán vannak ötleteid drágám. De szép látvány, mit ne mondjak.- suttogta a fülembe.
- Tudom, és örülök, hogy tetszett.- válaszoltam nevetve, és megcsókoltam.
A szállodai szobához érve nagy meglepetés ért minket. Az istennek se találtuk meg a mágneskártyát, ami az ajtót nyitja. Robert úgy emlékezett, hogy nálam van a kártya, én meg fordítva. Átkutattuk a zsebünket töviről-hegyire, de semmi. Lementünk a recepcióra egy pót kártyát adni, amit készségesen adtak is.. de itt nem ért véget a kálváriának. Az új mágneskártya nem akarta kinyitni az ajtót, hiába feszegettük, meg rángattuk. A szállodai mindenes se járt sikerrel, és mivel késő este volt, a szerelő sem volt a szállodában, aki esetleg kinyitotta volna a szobaajtót. És hogy tetézzék a bajt, a szálloda nagy sajnálatára még pótszobát se tudott adni, ugyanis minden más szoba foglalt volt, mi is örültünk, hogy még egy szabad szobát ki tudtunk fogni. Egy darabig néztünk egymásra Robbal kétségbeesetten, nem volt mit tenni, úgy látszott, hogy ma a kocsiban kell éjszakáznunk. Végtelenül örültem ennek a hírnek. Igazi 5 csillagos kényelem lesz az egész…..
Kivettünk egy takarót a csomagtartóból, majd a hátsó ülésen elhelyeszkedtünk kényelmesen..már ha a kocsiban alvást lehet kényelmesnek nevezni…. Le akartuk zárni a kocsit, de valahogy érzékelte hogy ülnek benne, és 2x is beriasztózott. Nagyot röhögtünk rajta, de sikerült végül megoldani a helyzetet.
- Nem gondoltam volna, hogy ma este kocsiban alvás lesz. Nem is tudom, mikor aludtam uttoljára a kocsiban.- kuncogtam.
- Én 2 hete aludtam a kocsiban hazafelé menet. De ki lehet bírni.- mosolygott, az arcomat a tenyere közé fogta, és hoszan megcsókolt. Visszacsókoltam, és egyre több, és szenvedélyesebbek csókok következtek. Végigcsókolgatta a nyakamat, a felsőm rekord idő alatt lekerült rólam, és már a melltartóm kapcsát babrálta. Kocsiban szexelni? Tinikoromban benne lettem volna a dologban, de most túl extrémnek tartottam a szitut, fáradt és kimerült is voltam, így egy határozott mozdulattal eltoltam őt.
- Bocsáss meg Rob, de most hagyjuk. Fáradt vagyok, meg elég kimerült, meg a helyszín nem igazán kellemes most. Ne haragudj.- mondtam, és az arcát simogattam.
- Rendben van. Dehogy haragszok, te kis butus.- mondta megértően, és megpuszilta a fejem búbját. Visszavettem a felsőmet, majd betakaróztunk a pléddel, és elaludtunk.

30.rész

A szombat délelőttöm jókedvűen telt el, fel voltam dobva. Még Kristinnel is egész jól elbeszélgettünk, de feltűnt az, hogy túlságosan is kedves velem. Magához képest, nagyon mosolygós, és rendes volt velem. Hogy mi üthetett belé, nem tudom. Apával megpróbálkoztunk beszélni, de egyszerűen sose volt alkalmas az időpont, egyszerűen állandóan úton volt, vagy megzavartak minket. Addig úgyse megyünk el innen, amíg meg nem tud mindent.
Az időmérő lassan elérkezett, mindenki a boxban nyüzsgött, én pedig kivételesen Fernandoval és Sebivel ebédeltem meg. Szegény Ferni végig panaszkodta az egészet, hogy hiába fejlesztenek, nem látja az eredményét, és nem lesz ennek jó vége. Megnyugtattam azzal, hogy a bmw is hasonló cipőben jár, meglátásom szerint. 2 óra lett hamarosan, és kigördültek a kocsik a pályára, hogy megkezdjék az első etapot. A fiúk bejutottak az utulsó etapba, és végül Rob az ötödik, Nick a 6. helyet szerezte meg. Az időmérőt Lewis nyerte a Ferrarik előtt. Jó kis futam lesz holnap remélem minden baleset és probléma nélkül. Az interjúdömping után, fáradtan mentünk haza Robbal a hotelba, kicsit leszívott mindkettőnket a mai nap, meleg is volt, meg sok is volt a munka. Nem nagyon volt kedvünk semmihez, inkább csendes pihenőt tartottunk a szobámban, filmet néztünk, és beszélgettünk a holnapi napról is többek között. Robert azt mondta, hogy nem tart a versenytől, és már nem is emlékszik a balesetére, én viszont aggódtam. De remélem alaptalan lesz a félelmem. Robert később átment a szobájába, és én is lefeküdtem aludni.
Reggel sikeresen lenyomtam az ébresztőmet, és tovább aludtam. Fel is keltem fél 10-kor. Kiugrottam az ágyból, és rakéta sebességgel kapkodtam fel a ruhámat. Nem is sejtettem, hogy a mai nap az elalvás lesz a legkisebb bajom….

Este 8 óra van, még mindig itt vagyunk Kanadában. A Bmw-sek nagy többsége ünnepel ezerrel. Hogy velem mi van? Nos én kisírt szemekkel, megtörten ülök a szobámban az ajtó előtt, kint meg Rob kopogtat ezerrel, hogy engedjem be.. De senkivel nem akarok most beszélgetni..még vele sem. Amilyen borzalmas volt a mai délután, jobban tettem volna ha fel se kelek…

Délelőtt:
Miután lóhalálában felöltöztem, és elrendeztem magam, egyből húztam ki a pályára, mint a vadliba. Kicsit gyorsabban mentem a kelletténél, de istenem..a szükség nagy úr.. Mire kiértem, már elég nagy volt a zsongás a paddockban, rengetegen jöttek-mentek. Kerestem Robertet, meg apát, de felvilágosítottak, hogy mérnöki megbeszélésen vannak, utána meg futam előtt apa a többi csapatfőnökkel fog tanácskozni valamin. Nagyszerű…Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak megint futam után ér majd rá, és akkor tudunk csak vele beszélni.. Remélem, most már nem fog közbejönni semmi.. Kint egy-két fontosabb dolgot elintéztem, kicsit dolgoztam a gépen. Próbáltam a barátokat megkeresni,de ahogy láttam, mindenki nagyon elfoglalt volt. Olyan dél körül, végre találkoztam Robbal is:
- Szia drága. Hát te merre csavarogtál?- kérdezte Rob egy csók után.
- Ne is mondd. Elaludtam, és rakéta sebességgel kellett a pályára jönnöm. Csak nem hiányoztam?- kérkedtem.
- Nem… Nyugi, csak vicceltem. Nagyon hiányoltalak reggel, meg délelőtt is.- mosolygott.
- Na azért. Apát nem láttad véletlenül, vagy nem tudsz róla valamit, hogy milyen elfoglaltságai lesznek, futam előtt?- kérdeztem.
- Ahogy tudom, elég sok dolga lesz futamig. Megbeszélesek, papírmunka ez meg az. Szóval futam előtt kizárt hogy tudunk beszélni vele. Csak utána, és most tényleg beszélni fogunk vele, addig nem megyünk el innen.- mondta nevetve.
- Világos, mint a nap. Jössz ebeédelni?- kérdeztem.
- Még el kell intéznem egy kis dolgot, de te csak menj nyugodtan, majd találkozunk az étteremben.- mondta, és elment.

Ebéd után, kicist körülnéztem a paddockban, vagy a bmw-s mérnökökkel beszélgettem. A többség reméli, hogy minden probléma és baj nélkül lemegy ez a futam. Még csak az hiányozna, hogy megint valami baj történne, meg is őrülnék.. Hallottam, hogy átépítették azt a helyet, ahol a tavalyi baleset volt, de bennem volt még az aggodalom. Ez egy elég gyors pálya, és vannak benne bőven technikás kanyarok. De próbáltam elhessegetni a negatív gondolatokat a fejemből.
Lassan eljött a 2 óra, és a kocsik felálltak a rajtrácsra. Minden problémamentes volt a rajt után, és a középső szekciót kivéve az elején nagyon simán ment minden. Egészen eddig amig történt egy baleset, és behívták az sc-t. Pont akkor rengetegen voltak kint a boxban tankolni, köztük Kimi, Lewis, Nico, és Rob is. Nyitva volt a boxutca, de mire a fiúk a végére értek, piros lett a lámpa. Kimi volt elől, és rendben meg is állt a kijáratnál, csak Lewis nézte be nagyon durván a helyzetet, és nekiment hátulról, és Nico se tudott időben lefékezni,így az ő kocsija is kapott. Nem hittünk a szemünknek, hogy ilyen megtörténhet. Lewis hiába teszi az agyát, hogy ő milyen jó pilóta, elég gyerekes hibát vétett. Szegény Kimi, mutogatta is neki, hogy hé ember, ez itt a piros lámpa….:) Robnak olyan oltári nagy szerencsére volt, hogy pont oldalt állt, és ha centikre is, de őt elkerülték az autók. Megint egy kis kavarodás történt a balesetből kifolyólag, és sokáig Ferni autózott az élen, de sajnos őt is utolérte a balszerencse, vagy inkább a Renault idei gyenge kocsija babrált ki vele, mert megadta magát a motor füstölögve alatta… pedig úgy megérdemelne már egy jó eredményt a hosszú sikertelenség után. A mi fiaink szépen jöttek felfelé, és egyszer csak azt vettük észre hogy Nick az első, Robert pedig a második helyen van, és már nem volt olyan sok kör hátra. De Nicknek ki kellett jönnie a boxba tankolni és kereket cserélni, és Robert átvette a vezetést! Nagyot dobbant a szívem örömömben. Mekkora nagy dicsőség lenne, ha pont itt nyerne a tavaly történtek után. Az egész boxban szinte tapintani lehet a feszültséget, apus a szemüvege szárát rágta feszültségében. Már szinte egyszerre számoltuk vissza a köröket, de végül leintették a futamot. Nem lehet leírni azt a hangorkánt, ami kitört a boxban, mindenki ujjongott és tapsolt. A csapat első győzelme, ami ráadásul kettős győzelem! Én a világból kirohantam volna boldogságomban, hirtelen fel sem tudtam fogni az egészet. Mindenki ölelgetett mindenkit, de lassan elindultunk a parcferméhez. Most én is megpróbáltam minél közelebb férközni a dobogóhoz, hogy mindent jól lássak. Végül csak beérkeztek a fiúk, Rob teljes eufóriában volt. Apa már ott volt, és megölelte a kis „fiacskáját”. Nick nekem úgy tűnt, mintha csalódott lenne egy kicsit, hogy a csapat kihívta a boxba, és ezzel együtt elveszítette az első helyet, de benzin nélkül be sem ért volna. Meg ő is nagyon szépet ment, nem kell bánkodnia. A fiúk mindenkivel lepacsiztak, és ölelkeztek, én is kaptam Nicktől egy ölelést, és persze Robtól is. Persze semmi feltűnő nem volt benne.. A himnuszok alatt mindenkinek dagadt a mellkasa a büszkeségtől. A sors iróniája hogy hamarosan lengyel-német meccs lesz a foci eb-n.:) Egy gyors villámtanácskozás után megbeszéltük a mai bulit a csapat tagjaival. Elvégre ezt kötelező megünnepelni. Viszont azt sajnáltam, hogy Roberttel 2 szót nem tudtam beszélni, egyből „elvitték” tőlem, és fotósok, riporterek hada kérdezgette. Apával váltottam egy pár szót, megöleltem és gratuláltam neki. És megkérdeztem tőle, hogy mikor érne rá ma, mert egy kicsit szeretnék vele beszélni. Kicsit furán nézett rám, de a válasza az volt, hogy délután 4 óra felé szabad lesz. Elküldtem egy sms-t Robnak, hogy 4-kor tegye szabaddá magát, és hajrá… Én is elindultam a többiekkel riportot csinálni, hát Kimivel nem lehetett…ki volt akadva mint a taxióra, amit meg is értek. Lewist pedig azt hittem felrúgom, mert úgy tett, mintha mi sem történt volna, és ez csak szokványos baleset volt, de nagy kegyesen, csak bocsánatot kért Kimitől. Ne higgye azt, hogy neki mindent lehet.. a nyakamat rá, hogy fog kapni egy szép kis büntetést a francia nagydíjra. Roberttel sajna csak pár percig tudtam beszélni, szegénynek lendületből a nyakába ugrottam, majdnem hátraesett a drága. De annyira jó volt látni hogy végre boldog. Az első győzelemért nagyon sokat kell szenvedni, de ha megvan, onnantól sima ügy minden:)
Délután 5 órára végeztem a munkámmal, és fáradtan battyogtam vissza a bmw-hez. Útközben összetalálkoztam pár pilótával, akik széles mosolllyal fogadtak. Eleinte visszamosolyogtam rájuk, de már a sokadik esetnél kezdett furcsa lenni az egész. Mi van ezekkel? Végignéztem magamon, és megnéztem magam a tükrömben hátha valami nem stimmel rajtam, és azon mosolyognak, de nem találtam semmi kivetnivalót. Az egészet nem értettem. Végül megpillantottam Fernit, aki halál sápadt, és aggodalmas arccal mutogat nekem, hogy menjek oda hozzá, mert mutatni akar valamit. Odamentem, és ő egy újságot nyomott a kezembe. Ez az újság direkt a forma1-es futamra készült, és inkább szórakoztató témájú volt. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, ami a címoldalon volt. Mi voltunk lefotózva Robbal, amint a motorhome előtt megcsókoljuk egymást. Nem volt közeli a kép, de a hülye is rájöhetett, hogy kik vannak a képen. És nem csak ez volt az egyetlen kép. Még volt pár kép amin kézenfogva sétálunk a genfi tó partján, vagy éppen csókot váltunk egymással a boxutcában. És a fotó felé ez volt írva: Szerelem a Bmw-nél. Azt hittem elájulok a meglepetéstől, és egy pillanatra meg is szédülhettem,mert Fer kezét éreztem meg rajtam, ahogy próbál megtámasztani. Leültetett, és próbált lelket verni belém.
- Isabel, jól vagy? Nagyon sápadt vagy.- kérdezte aggodva. Próbáltam volna neki válaszolni, de egy hang se jött ki a torkomon.
- Tessék, igyál egy kis vizet.- adta a kezembe a poharat.
- Ezt, ezt.. ezt én nem hiszem el. Ez egy rossz álom csak. Mondd, hogy ez nem igaz.- néztem rá teljesen kétségbeesve.
- Sajnálom Isa. Nagyon sajnálom. Ilyen hiénák a papparizzik. Én már csak tudom. Robert szerinted tudja már?- kérdezte szomorúan.
- Nem hinném, bár ki tudja,lehet ő is megtudta már. Esküszöm, ha kiderítem, hogy ki volt aki lefotózott minket, agyonverem. De van egy tippem, csak sajnos bizonyítani is tudni kéne.- mondtam neki, de hirtelen felpattantam.
- Úristen. Mit gondolsz, ha már a pilóták tudják, akkor szerinted apa nem tudja? Bocsi Fer, de most rohanom kell, meg kell előznöm a nagyon nagy balhét.- kiáltottam vissza futólépésben.
Mire a Bmw-hez értem, jó páran furán néztek rám, és láttam egy két helyen az újságot.. A többség persze ünnepelt, meg még mindig a futam hatása alatt volt.
Ekkor Robertet pillantottam meg, aki teljes döbbent arccal néz rám, és megpillantottam azt a személyt, akinek nem így kellett volna megtudnia az egészet. És aki ránézésre oltári dühös volt, és intett nekünk, hogy azonnal menjünk be az irodájába.
Szinte levegőt se mertünk venni, úgy mentünk be a helyiségbe, apa is bejött utánunk, és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az egész szoba megremegett. Ledobta az asztalra az újságot, és végül megszólalt, de jócskán emelt hangon?
- Gyönyörűek vagytok, mint ne mondjak. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a fotók felett.- mondta dühösen.
- Főnök, megmagyarázom. Isa és …folytatta volna Rob, de apa közbevágott.
- Ha továbbra is a csapat pilótája akarsz maradni, nem beszélsz félre itt nekem, és nem kezdesz itt magyarázkodni.- kiabált Robnak. Erre én is bepöccentem, és felháborodtam.
- Ne merd fenyegetni Robertet ezzel! Most nyert futamot nektek, szóval ilyennel ne fenyegetőzz. Mindketten hibásak vagyunk, hiszen titkoloztunk előtted, és nem szóltunk hamarabb, hogy együtt vagyunk. De ne Robertet okold emiatt!- kiabáltam vissza.
- Még neked áll feljebb?! Egy bulvár újságból tudom meg hogy a kicsi lányom, és a pilótám együtt vannak, és valahogy erről elfelejtettek szólni nekem. És elvárjátok, hogy jópofát vágjak az egészhez?- kédezte felháborodva.
- Pont ma akartunk beavatni a dolgokba, de alig lehetett utolérni ma. Isa azért kérdezte meg, hogy mikor érsz rá, mert ma akart beszélni veled erről. Sőt már Monacoban is el akartuk mondani, csak sajnos akkor is közbejött Frau Theissenek a balesete. Nem akartunk sokáig titkolozni előtrted. Nagyon sajnáljuk, hogy így derült ki minden.- mondta Rob szintén emelt hangon.
- És mióta tart ez a drága viszony köztetek?- kérdezte, de meg se várta a választ, hanem egy asztalra csapott, és kiabálva kérdezte.
- Mióta?!!!- most már ordibált.
- Lassan már 2 hónapja. A Bahreini nagydíj után kezdődött minden.- feleltem meg nyugodt hangon, mert ha nekiállok veszekedni vele, az csak olaj a tűzre.
- Gratulálok nektek. És gondolom a fél paddock tudott már róla. Főleg Robert, a te kis kebelbarátod, Fernando, Isa neked meg a kis barátnőid, meg a kis „komád”.. Nevetséges. – mondta gúnyosan. Nem válaszoltunk semmit, mert egyrészt igaza van, másrészt nem akartuk a többieket bajba sodorni esetleg.
- És milyen jó szórakozás neked Robert, hogy kicsit eljátszadozol a lányomnak, és az érzéseivel, aztán eldobod, ha már túljutottál Edytán.- vetette oda neki apa cinikusan. Erre már Rob is mérges lett.
- Na álljon meg a menet! Nem gyanúsíthatsz ezzel, hogy én csak játszom Isaval! Meg hogy jön ide most Edyta? Az a kapcsolat már régen nem volt az igazi, mindkettőnknek már megváltás volt, hogy elváltak az útjaink. Komolyan gondolok mindent Isaval, és nem fogok amiatt szakítani vele, mert neked nem tetszik a kapcsolat!- kiabálta apának Rob, aki kicsit meglepődött, hogy ennyire kikelt magából a pilótája, és ordibál a főnőkével.
- Nem vagyok már kislány apa, aki teljesen naiv a párkapcsolatok terén, és be lehet szédíteni. Van már annyi tapasztalatom, hogy észrevegyem, hogy kinek vannak „hátsó” szándékai, és ez a 2 hónap elég bizonyíték volt arra, hogy szó sincs erről, hogy én lennék a felejtős barátnő. – szólaltam meg.
- Mindjárt meghatodok tőletek. Ez felért egy szerelmi vallomással. Nem vagy kislány, de néha teljesen úgy viselkedsz Isabel. Sejtettem, hogy van valami, nagyon furcsák voltatok mind a ketten, de azt hittem, hogy csak én bolondultam meg, vagy túlságosan is aggódom. Hát nem…. Akkora egy csalódást okoztatok mindketten, hogy azt elmondani nem lehet. Nem tartok a csapattal ma a bulin, de ti azt csináltok amit akartok, elvégre felnőtt emberek vagytok, és nem gyerekek. Most pedig jobban teszitek, ha azonnal elmentek a pálya környékéről is.. nem igazán vágyom arra, hogy lássalak titeket.- mondta megvetően, és hideg hangon. Szúrosan ránéztünk mind a ketten, majd sarkon fordultunk, és bevágtam apára az ajtót. Dérrel-dúrral mentünk a kocsihoz, majdnem felborítottam egy mérnököt, de nem érdekelt. A parkolóban nem bírtam tovább végül, és kitört belőlem a zokogás. Robert alig bírt megvigasztalni. Végül a szállodába vitt a kocsiján, az enyémért majd eljön este. Egész úton vagy sírtam, vagy néztem magam elé. Rob jobbnak látta, ha nem szólal meg, meg mit is tudott volna mondani. A szobámba érve bekísért, és próbált lelket önteni belém nem sok eséllyel.
- Isam… kérlek, nyugodj meg, nagyon szépen kérlek..- ölelt át.
- Még most se hiszem el az egészet.. és emiket a fejünkhez vágott…nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul fogja érinteni. Meg az, hogy így derült ki.- mondtam szipogva.
- Én is megdöbbentem, hogy így kiakadt, de nincs joga megtiltani,hogy mit csinálj. Persze, hogy ideges, meg csalodott most, de lehiggad idővel. Meg az, hogy így derült ki, szerintem nem véletlen.- mondta komolyan.
- Ezt hogy érted?- néztem rá.
- A te kis hőn szeretett kolléganőd szerintem a bűnös. Nem szívleletek egymást az első perctől, irigy rád, vagy mit tudom én, valamit megneszelt, és tudatosan fényképezett le minket, hogy neked keresztbe tegyen.- felelte.
- Erre én is gondoltam, hogy bizonyítod be? Nincs odaírva a fotok mellé, hogy ezt Kristin Wilmer csinálta?- mondtam.
- Nem, de egy próbát megér az, hogy felhívjuk a lapot, és megkérdezni, hogy ki küldte be a fotókat. Na?- kérdezte.
- Mondasz valamit. De beszélj velük te, én most nem vagyok olyan állapotban, hogy 2 értelmes mondatot kinyögjek.- kértem.
Robert felhívta a szerkesztőséget, de ők elmondták,hogy nekik is ez névtelen e-mailen érkeztek a fotók, és ha lett is volna név mellettük, a személyiségi jogok miatt nem adhatnak tájékoztatót. Ez röhej.. Személyiségi jogok.. akkor az nem sért jogokat, ha másnak a magánéletében túrkálnak.
Robert maradt még velem egy darabig, próbált lenyugtatni, de rá is ráfért volna, hogy megnyugtassák, mert ő is baromi dühös volt. Felváltva próbáltunk egymásba lelket verni. Végül megkértem Robot, hogy hagyjon egy kicsit magamra, mert muszáj egyedül maradnom egy kicsit. Ő nem nagyon akart, de rábeszéltem, hogy ő is pihenje ki magát.
Próbáltam aludni egy kicsit, de nagyon nem ment, csak úgy zakatoltak az agyamban a gondolatok. Amy és Naty is beállított hozzám később, nagyon sajnálták az egészet, és próbáltak nyugtatgatni, jólesett a törődésük, de egy idő után terhes a pátyolgatás nekem. Valahogy összeszedtem a cuccaim, de nem volt erőm bepakolni, csak bámultam ki a fejemből. Este fél 8 féle kopogtak az ajtón. Apa volt az.
- Csak szólok, ha esetleg keresnél, hogy hazamentem. Ha esetleg volnál szíves hazajönni te is valamikor a 2 hét alatt azt megköszönném. Kíváncsi vagyok anyád mit fog szólni ehhez. – mondta közönyösen, és elindult az ajtó felé, de visszafordult.
- Tudod, az fáj a legjobban, hogy nem mondtatok el, és gondolom, jó párszor nem az igazat mondtad, hogy mit csinálsz éppen, meg hogy mi újság van veled. De hagyjuk, mit érdekel engem. Azt csináltok Robbal amit akartok.- mondta mérgesen, és becsapta az ajtót.
Ez a közönyös stílusa betette az ajtót. Ordibáljon velem, vagy adjon egy apai pofont, de ezzel jobban megforgatja a kést bennem, mintha ordibálna, és mindennek elmondana. Zokogva ültem le az ajtóhoz.
Megint kopogtattak.
- Mit akarsz már megint?- kiabáltam ki elfúló hangon.
- Isa, én vagyok az. Engedj be kérlek- hallottam meg Rob hangját.
- Nem.. Menj el kérlek. Nem akarok most senkivel se beszélni. Hagyj békén!- mondtam síros hangon.
- Láttam, hogy tőled jött ki apukád. Mit mondott?- kérdezte.
- Nem mondott semmit. Egyszerűen….ááá, hagyjuk, ezt nekem kell megoldanom vele. Kérlek Rob, hagyj magamra ma este. Fáradt vagyok.- mondtam szomorúan.
- Azt akarod, hogy itt aludjak az ajtód előtt? Már pedig az lesz belőle, ha nem engedsz be.- váalszolta, és elkezdett megint kopogtatni az ajtón.
- Robert, hagyj békén. Kérlek, menj el. Ne haragudj. Szeretlek. De most hagyj magamra.- kérleltem.
Hirtelen Ferni hangját hallottam meg a folyosón.
- Robert, mi a baj?- kérdezte aggodva.
- Sok minden. Ráérsz most?- kérdezte.
- Igen. Gyere, mondj el mindent.- mondta Fer, és ahogy a hangokból hallottam elmentek az ajtóm elől.

Menny és pokol volt a mai nap, és fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután…