37. rész

Gyorsan elteltek a napok a kórházban, elég sokan bejöttek a csapattól, és más csapatoktól látogatóba. Nick, Felipe Rafával, és Kimi. Sebi pont akkor volt bent, amikor vért vettek tőlem a nővérek, szegény rosszabul nézett ki, mint én a balesetem után. Na jó, ez erős túlzás, de egy hippo reklámban szerepelhetett volna. Neki is elmondtam a dolgot, nem nagy meglepetésre őt is besokkolta az info, és egyből előjött az atyáskodó énje, szinte átvedlett pszichodokivá. Jólesett, de egy idő után, már én éreztem magam zavarban, hogy ennyire lelkizik. Lehet, hogy egy kicsit megsértődött, hogy rászóltam, tudom, hogy jót akar, és nagyon szeretem, de ami sok az sok. Amy nem tudott bejönni a kórházba, mert számos dolog közbejött neki, de megígérte, hogy mindenképpen eljön hozzám a jövőhéten valamikor. Hiányzik.
Amikor csak anya és Nina volt bent a kórteremben, elmondtam nekik mindent. Anya sírva fakadt, Nina is közel állt hozzá, de nem tudott mit mondani. Próbáltak lelket önteni belém, de kicsit kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki ugyanazt hajtja. Igenis, megértettem, mindenki sajnálja, és mellettem áll, de nem ők vannak ebben a helyzetben, és nem tudják átélni azt, amit én.
-Melyik ruhádat hozzam be szombaton neked?- érdeklődött Nina péntek délután.
- Azt a kis fekete, egyszerű ruhát.- válaszoltam.
- Azt? De az olyan, régi már. Azt nem is igazán szeretted. Valami mást esetleg?- erősködött Nina.
- De most azt akarom felvenni! Nem vitatkozom!- förmedtem rá, mire megszeppenve odébbállt.
Robert vitt haza, és bejelentette, hogy ott marad velem pár napig. Sőt, anya is odaköltözik hozzám, pár napra. Ennek nagyon örültem, mert azért valljuk be, tényleg egy súlyos baleseten vagyok túl, és nem vagyok még 100%-os. Testileg se, lelkileg meg..ezt inkább ne firtassuk. Robertről sok mindenről beszélgettünk, de sose került szóba a baba téma, és ha esetleg szóba került, nem merültünk el mélyebben a témában. Mintha ő nem akart volna róla beszélni.
- Anya, nem vagyok béna! Járni tudok, minden végtagom megvan, és nem kell úgy bánni velem mint egy kisgyerekkel!- fakadtam ki. Ez a mondat vagy 100-jára hangzott el tőlem a pár nap alatt. Hihetetlen, hogy élni nem hagyott. Tudom, hogy szeretetből teszi, de kezd elegem lenni.
- De csak segíteni akarok, Isa! Miért vagy ennyire kiállhatatlan, mióta hazajöttél? Igen, az vagy, hiába nézel rám nagy szemekkel.- förmedt rám anya.
- Szóval kiállhatalan vagyok, ugye? Én nem kértelek meg rá, hogy segíts nekem, elboldogultam egyedül is! - kiabáltam vissza.
- Nem ismerek rád, ez az igazság. És Robert is panaszkodik..- kezdett bele anya, mire félbeszakítottam.
- Úgy! Szóval ti ketten összedugjátok a fejeteket, és eldöntitek, hogy mi lenne a jó Isa lánykának. Kösz szépen, de ebből kérek.- vágtam a fejéhez dühösen.
- Isabel! Lányom. Tudom, hogy min mész most keresztül, és látom, hogy szenvedsz. Próbálod erősnek mutatni magad ezzel a makacs és flegma viselkedéssel, de belül nagyon is érzékeny vagy, és szétestél. Robert is ezt említette meg nekem, hogy nagyon flegma vagy néha vele is, és tanácsot kért, hogy mit csináljon. Én azt mondtam neki, hogy legyen türelmes, és adjon időt neked. Az idő mindig jó ellenszer. Ezt már 100x hallottam.- motyogtam magamban, és egy grimaszt is vágtam hozzá.
- Mi a véleményed Isa?- kérdezte anya, de egyáltalán nem mérgesen.
- Az, hogy mindenki hagyjon békén!- kiabáltam, befutottam a szobába, és becsaptam az ajtót. Összekuporodtam az ágyon, és folytak a könnyeim. Kopogást hallottam a bejárati ajtón.
- Mi van itt? Átjáróház?- gondoltam mérgesen.
Anya nyitott ajtót, és mintha Fernando, és Giancarlo hangját hallottam volna…

Kénytelen kelletlen én is kimentem a szobámból, és beigazolódott a gyanúm. Tényleg Fernando és Carlo látogatott meg.
- Sziasztok! Hát ti?- kérdeztem meglepve.
- Szia Isa! Gondoltuk, hogy meglátogatunk, mivel én múlt héten nem tudtam bemenni hozzád a kórházba, Carlo meg aggódott érted, én szóltam neki, hogy már itthon vagy, így ő is eljött. Ugye nem baj?- kérdezte Ferni kedvesen.
Nem voltam a legjobb hangulatban, ennek ellenére örültem, hogy eljöttek, és Carlotól is nagyon rendes volt, hogy ő is tiszteletét tette nálam.
- Dehogy baj, sőt örülök nektek.- válaszoltam, és próbáltam egy hamis mosolyt az arcomra csalni.
- Hogy vagy Isa?- kérdezte Carlo aggódva.
- Megvagyok, már sokkal jobban. Egyre javul az állapotom.- válaszoltam neki.
- Isa, nem lenne kedved sétálni velünk egy kicsit? Elmennénk a Genfi tóhoz kicsit beszélgetni, miegymás.- vetette fel Ferni.
- Nem is tudom. Annyira nincs most kedvem öltözködni,meg sétálni.- húztam el a számat.
- Isa, muszáj menned egy kis levegőre, nem ülhetsz itthon egész nap.- szólalt meg anya.
- De jó, hogy még ebbe is beleszólsz, hogy mikor hova menjek.- csattantam fel.
- Én nem szólok bele, csak javasoltam, hogy kicsit ki kellene mozdulnod, így gyorsabban menne a gyógyulásod is, ha egy kicsit a friss hegyi levegőn vagy.- kontrázott.
- Rendben van. Igenis, kapitány!- tisztelegtem gúnyosan. Ferniék csak döbbenten néztek rám.
- 10 perc és kész vagyok.- mondtam nekik, és elvonultam a szobámba. Egy sötétlila feliratos tuikára esett a választásom, hozzá felvettem egy fekete harisnyát, fekete tornacipőt, illetve egy fekete táskát.
- Vagány cuccok.- véleményezte Ferni a kinézetemet.
- Most ehhez van kedvem.- grimaszoltam, mire Ferni csak szomorúan csóválta a fejét.
- Indulunk akkor?- kérdeztem türelmetlenül.
- Igen, menjünk.- szólalt meg Carlo.
Amíg el nem értük a genfi tavat, jelentéktelen dolgokról beszélgetünk a srácokkal. Carlo kérdezgetett főleg, hogy mi újság van velem, hogy vagyok, de a balesetet mindketten kerülték.
A genfi tónál leültünk egy padra, és a tavat figyeltük. Kezdett lehűlni a levegő, így Carlo felajánlotta a kabátját. Végül Ferni volt az, aki megszólalt:
- Mi volt az a kis vita anyukáddal Isa?- kérdezte.
- Semmi.- vontam meg a vállam.
- Nekem nem úgy tűnt. Meg amikor a ruházatodra véleményt mondtam, én azt nem rosszindulatóan tettem, csak megjegyeztem, hogy vagányak, errefel besértődtél. Mi a baj?- nézett rám komolyan.
- Egyszerűen elegem van abból, hogy úgy kezel, mintha kisgyerek lennék, mióta kiengedtek a kórházból. Tudom, hogy nagyon súlyos balesetem volt, és szükségem van a pihenésre, de ez szerintem nem azt jelenti, hogy bábuként kezeljen. Jót akar, tudom, de ez már terhes számomra. Jól vagyok, nem fáj egetverően semmim, próbálom túltenni magam a baleseten. Te meg ne haragudj, nem volt szándékomban megsérteni téged, csak anya felhúzott.- fakadtam ki.
- Megértem a problémádat Isa. Ilyenkor az ember inkább magányra vágyik, próbálja feldolgozni a történteket, és egyszerre örül neki, és zavarja a többiek túláradó szeretete, meg aggódása. Az a legrosszabb, amikor lesajnálják az embert, persze nem rosszindulatból, csak sajnálják, és próbálják úgy megoldani a helyzetet, hogy mindenben kiszolgálják az embert, és teljesen elveszik az önállóságát, ezt is csak szeretetből, de megértem, hogy mennyire nem jó érzés.- mondta Carlo.
- Igen, Isa, Carlonak igaza van mindenben. Próbálj türelmes lenni anyukáddal és a többiekkel, mert ők csak jót akarnak neked, és mi is itt vagyunk, ha bármi baj van. Vagy ha már tényleg eleged van, akkor ne legyél ideges, vagy veszekedj velük, hanem próbálj normális hangnemben beszélni velük, hogy egy kicsit úgymond „vegyenek vissza”- tette hozzá Ferni.
- Én ezt megértem srácok, és köszi a biztatást, meg a tanácsadást, de higgyétek el, én most mindennél jobban vágyom arra, hogy egy kicsit magamra hagyjanak, és tudjak gondolkodni.- mondtam szomorúan.
- Teljes mértékben megértelek Isa. Egy ilyen baleset mély nyomot hagy az emberben. Akár az f1-es pilótákat is hozhatnám példának. Ott volt Rob szörnyű balesete. Az első percekben még a legoptimistábbak se hitték, hogy egy darabban kiszedik a kocsiból, meg hogy újra tud versenyezni, de látod, kutya baja se lett, és az első gondolata az volt, hogy mikor tud újra versenyezni. Vagy akár az én 2003-as balesetem. Szörnyű volt megélni, és utána voltak fájdalmaim, de túl kellett tennem magam rajta különben megőrülök, és ha félelemmel szállok be a kocsiba, akkor megette a fene az egészet, felesleges akkor versenyeznem. Ha most csak arra gondolsz, hogy úristen soha többé nem ülök kocsiba, akkor egész életed tiszta stresszben fogod leélni, hogy lassan mindentől félned kell. Fogd fel úgy, hogy igen, volt egy nagy balesetem, de szerencsés vagyok, hogy túléltem, komoly következmények nélkül és tiszta lappal kezdhetek mindent, ha mondhatom így. – magyarázta Ferni.
- Van benne igazság, amit mondasz Fer. De itt nem csak a balesetről van szó.- hajtottam le a fejem szomorúan.
- Hanem?- kérdezte aggódva Fer. Nincs mese, muszáj elmondanom nekik, ha már belekezdtem.
- A baleset után derült ki, számomra is, hogy várandós voltam, és elvesztettem a babát a nagy vérveszteség miatt.- mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? Mit mondtál Isa?- kérdezte döbbenten Ferni, de szerintem mindent hallott, csak nem hitte el első hallásra.
- Elvesztettem a kisbabámat Fernando!- mondtam szomorúan.
Mind a kettőnek kikerekedett a szeme, és pár percig megszólalni se tudtak.
- De….- kezdett bele Ferni.
- Mit de?- kérdeztem vissza indulatosan.
- Ez mikor derült ki?
- Már mondtam. A baleset után amikor magamhoz tértem, a doki azon az estén közölte velem, hogy a vizsgálatok szerint terhes voltam, de még a terhesség nagyon korai szakaszában jártam, össz-vissz 2 hetes volt a magzat, és mondta a doki, hogy sajnos nem vészelte át a balesetet. Még én se tudtam róla, hogy terhes lennék, mivel még semmilyen „gyanús” tünet nem volt nálam. Ennyi.- válaszoltam szomorúan.
- Jézusom, Isa! Én borzalmasan sajnálom. Ne haragudj, hogy feszegettem a baleset témát, ha tudtam volna…- mondta Fer sajnálkozva.
- Nem a te hibád Fer. Úgyis elmondtam volna most nektek. Csak olyan szörnyű érzés.- válaszoltam a sírás határán.
- Én is nagyon sajnálom Isa. Egy nőnek nincs is rosszabb érzés, mint az ilyen, pláne ha még azzal is kell szembesülnie, hogy várandós is volt, és egy percig se örülhet a hírnek. – szorította meg a kezem biztatólag Carlo.
- És Robert? Tudja?- kérdezte halkan Fer.
- Persze, hogy tudja. Neki mondtam el elsőnek. Nagyon ledöbbent, és sajnálja a dolgot, és próbál lelket önteni belém, és megmagyarázni, hogy nem az én hibám. De úgy érzem, hogy túl hirtelen érintetette ez az info, és nem tud mit kezdeni a dologgal, azóta nem is beszéltünk erről a témáról, pedig én szerettem volna, de úgy tűnik, mintha ő kerülné ezt a témát. Nem tudom..nem tudom.- sóhajtottam.
- Robertet is meg lehet érteni. Őt is besokkolta az info, és szerintem még most emészti ő is a dolgot. Hidd el, szerintem őt is nagyon bántja a dolog, és őrli magát, csak tudod, hogy ő nem az a fajta, aki szívesen beszél ilyen témáról. Adj neki időt, és amikor elcsitultak a kedélyek, akkor beszéljétek meg ezt a témát.- felelte Fer.
- De mi volt az, hogy Robert próbált meggyőzni, hogy nem a te hibád volt? Azt ne mondd nekem, hogy magadat hibáztatod ezért, mett ez nagyon nagy csacsiság.- nézett a szemembe Carlo.
- Tudom, de akkor is bűntudatom volt miatta, és még most is van. Egyszerűen nem tudom túltenni magam a dolgon. Tudom, hogy ez egy szörnyű véletlen baleset volt, de végülis én voltam az, aki 160-al közlekedett az úton. Ez legyen az én gondom srácok, ha nem haragudtok meg. Aranyosak vagyok, hogy így törődtük velem, de ezt nekem kell megoldanom. Lassan haza kéne mennünk nem?- álltam fel.
- Ne tereld a témát, Isa! És gondolod, hogy egyedül túl fogsz tudni rajta lépni?- kérdezte Fer. Nem válaszoltam semmit, csak visszaültem a padra, és bámultam kifelé a fejemből. Fer megfogta a kezem,és így folytatta..
- Tudod…Kate is elveszítette a kisbabánkat.- mondta. Ránéztem. Derengett valami, mintha apa említette volna régebben.
- És mikor?- kérdeztem halkan.
- 2003-ban. Ő tudott róla már, hogy várandós, csak mi is nemrég voltunk együtt, és szegény nem tudta eldönteni, hogy most mi legyen. Aztán volt egy nagy balesete az egyik futamon, és kórházba került. Ott derült ki a számomra, hogy Kate terhes, de sajnos elvetélt.- mondta Fer.
- És te mit szóltál a dologhoz?-faggatam.
- Ledöbbentem. Velem az orvos tudatta, hogy mi a helyzet, és így még fájóbb volt. Sajnáltam a babát, és Kate-et is, de én haragudtam is rá, hogy nem mondta el előbb nekem. Utána megbántam, hogy úgy beszéltem vele, ahelyett, hogy mellé álltam volna, és később megbeszéltük a dolgot.- mondta szomorúan Fer.
- Emlékszem, hogy mennyire kétségbe volt esve szegény lány. Luna segítségével csinálta meg a tesztet, de nagyon szétcsúszott, amikor megtudta az eredményt, és természetesen egyből jött tanácsot kérni, hogy mit csináljon, mert nem tudta eldönteni, hogy egyáltalán megtartsa e a gyereket vagy sem. Én azt tanácsoltam neki, hogy hallgasson a szívére. Kate nemsokára eldöntötte, hogy megtartja a picit, és el is akarta mondani Fernek, csak akkor sajnos közbejött ez a baleset.- mesélte Carlo.
Elgondolkodtam. Ez az eset az enyémnél sokkal szörnyűbb volt, és mégis túltették magukat rajta. Nekem is örülnöm kéne, hogy Rob így mellettem van, és nem fordult el tőlem, nem pedig sajnáltatnom magam. És Ferni is túltette magát rajta, pedig tudom, hogy mennyire szereti a gyerekeket. És Carlo is ott volt Kate mellett, és ő hagyta, hogy segítsenek neki.
- Köszönöm, hogy elmondtátok ezt a történetet fiúk. Kicsit magamba szálltam, és rájöttem, hogy ha Kate túltette magát rajta, akkor nekem is mennie kell, és hagynom kéne magam, hogy segítsenek a barátaim. Csak még nagyon friss a dolog, és idő kell, nagyon sok, amíg teljesen le nem zárom a dolgot.- válaszoltam nekik.
- Megértjük, Isa. Az idő mindig a legjobb gyógyszer, és a barátok is, csak engedd, hogy segítsenek, és ne légy flegma velük, és Robbal is légy türelmes kérlek.- mosolygott rám Fer.
- Megpróbálok minden tőlem telhetőt.- eresztettem meg egy halvány mosolyt.
Lassan visszaindultunk a házhoz, útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, mindenki el volt foglalva a maga gondolataival. Nagyon jól esett az, hogy eljöttek ide, és lelket vertek belém.
- Köszönöm szépen srácok! Mindent! Elmondani sem tudom, hogy milyen hálás vagyok, hogy beszélgethettem veletek, és kicsit kihúztatok a depiből.- öleltem meg őket.
- Ez csak természetes. És tudod, hogy ha valami van, mi itt vagyunk.- mosolygott rám Fer.
- Carlo, Kate nagyon szerencsés, hogy ilyen fogadott tesója van, mint te. Neked is köszönök mindent.- öleltem meg szorosan.
- Köszi Isa. És fel a fejjel. Tudod jól, hogy engem is hol találsz meg, ha bármi van.- felelte, mire bólintottam. A srácok elbúcsúztak, és én kicsit jobb kedvvel feküdtem le aludni.