45. rész

- Gyere Isa!- mondta Naty már a Torro Rossonál, és az egyik kis irodába terelt.
- Naty, elmondanád, hogy mi a fene folyik itt? Most nem érek rá.- mondtam türelmetlenül.
- Hidd el, rá fogsz érni, ha ezt meglátod.- mondta komolyan, és kezembe adott egy fényképezőgépet.
- Hát ez?- néztem rá furcsán.
- Szerinted minek néz ki?- kérdezett vissza.
- Egy fényképezőgépnek. És? Mi csináljak vele?- kérdeztem zavartan, aztán látva Naty komoly arcát, leesett minden.
- Jézusom! Az azé akire én gondolok?- kérdeztem döbbenten. Naty szótlanul bólintott.
- És hidd el, nem hoztam volna el, ha nem lenne rajta az, ami téged nagyon is érdekelne. Nézz csak meg a képeket rajta.
Sok kép volt a memóriakártyán, de megtaláltam egyből a lényeges képeket. Kb. 15 kép volt rólunk Roberttel, és megtaláltam azt a 3 képet is, amit anno az újság címoldalán láttam, és amelyik lebuktatott minket. Teljesen ledöbbentem. Mindig is gyanakodtam Kristinre, hogy ő a hunyó a dologban, de most, hogy bizonyíték is volt rá.. Nehezen tudtam megemészteni..
- De..de hogyan szerezted meg a gépet?- kérdeztem hápogva.
- Nevezzük szemfüleségnek. Nemrég az étteremben voltam, és Kristin is ott volt. Telefonált, és miután lerakta, nagy sietősen távozott az étteremből, úgy sietett, hogy még a kabátját, és ezt is ottfelejtette. Elvettem a dolgokat az asztaláról, és én is kisiettem az étteremből. A többiek meg azt hihették, hogy utána akarom vinni a cuccait. Egyenesen a motorhome-ba jöttem, és itt megnéztem a képeket, és egyből szóltam neked.- mesélte el Naty.
- De gondolom, Kristin égre-földre keresi a dolgait. És ha visszament az étterembe, akkor megmondhaták neki, hogy ki vitte el a cuccait. Nem akarom hogy bajba kerülj.- mondtam.
- Ezért jöttem, egyenesen hozzád. És ha meg is mondták neki, nem tudja hol dolgozik, mert nem volt rajtam a Torro Rosso-s felső. És elég nagy a boxutca, én mondhatom azt, hogy nem találtam meg az illetőt utána. És arra gondoltam, hogy te adhatnád át neki a cuccait, némi körítéssel persze, amit soha nem felejt el.- nézett rám szigorúan.
Elgondolkodtam. Nagyon dühös voltam Kristinre, és itt az ideje, hogy tényleg beolvassak neki, vagy lekeverek neki egy pofont..mindenért..amit ellenem tett. Nem haboztam sokáig, felhívtam és mézes-mázos módon megkérdeztem tőle, hogy merre tartózkodik, mert beszélnem kell vele. Kristin az egyik pihenőben tartózkodott a Mclaren motorhomeja mellett. Idegesnek tűnt a hangja, gondolom most gőzerővel keresi a cuccait.
- Baromira sokat segítettél Naty. Köszönöm.- öleltem meg, és indulni akartam.
- Hohó, Isa! Hová mész egyedül? Én is megyek veled! Nekem is lesz pár keresetlen szavam hozzá, és ezt én is látni akarom.- vigyorgott.
- Nem, Naty. Nem akarom, hogy belekeveredjél.- parancsoltam rá.
- Akkor akarod, akár nem, akkor is veled megyek!- mondta határozottan, és én sóhajtva beleegyeztem. Úgysem tudom lebeszélni. És hátha jól jön a segítsége..
Pár perc múlva ott voltunk a pihenőben. Nem sokan tartózkodtak ott, de jobb is így. Kristint megláttam, az egyik sarokban ült, és telefonált. Ahogy meglátott minket, lerakta a mobilt, és odamentünk hozzá. A gépet a táskámba raktam, de előtte kivettem a memóriakártyát, hogy meglegyen a bizonyíték, ha Timnek is elő kell adnom a dolgokat.
- Isabel, gyorsan mondd el, hogy miért jöttél, mert totál ki vagy bukva. Elvesztettem valahol a kabátomat, és a gépet, és muszáj megtalálnom, mert Tim leharapja a fejem.- mondta idegesen, de meglátta a kezemben a kabátját
- Jaj, Istenem! Megtaláltad a cuccaimait Isa! De aranyos vagy, hogy elhoztad nekem!- mondta boldogan, és elvette a kabátját.
- A gépet is megtaláltad?- kérdezte.
- A gépet? Ja igen. Igazából nem is én találtam meg, hanem a barátnőm.- mutattam Natyra. De tudta, hogy a munkatársam vagy, és átadta nekem, hogy adjam oda neked. Az étteremben felejtetted őket. Tessék, itt a gép.- nyúltam a táskámban, és átadtam neki. Felcsillant a szeme, és egyből kikapta a kezemből. Ami még jobban elárulta őt, az volt, hogy egyből átvizsgálta a gépet, és észrevette, hogy valami hiányzik…
- Jaj nekem! Elvitték belőle a memóriakártyát!- fogta a fejét, és leroskadt a székre. Pár pillanatig élveztem a dolgot, ahogy látom kétségbeesetten, de kijátszottam az adu ászt neki.
- Jaj, most jut eszembe. A kártya is nálam van.- mondtam neki mosolyogva. Megörült ennek a hírnek, de zavart is láttam az arcán.
- És miért nem raktad visssza a gépbe? Egyáltalán miért vetted ki belőle?- kérdezte szigorúan tőlem. Tudtam, hogy fél, hogy most lebukott, elárulta a pirosodó arca.
- Tudod..mindig is kíváncsi voltam hogy milyen képeket készítesz. Hogy milyen alapból választod ki azokat a képeket, amik később az újságba kerülnek. Így végignézegettem a képeket. Nagyon jól sikerültek, különösen egy-kettő, a boxutcai képek különösen jók. Igazán nagyon jól értesz a szakmádhoz. És ahhoz is hogy hogyan taposd el a másikat.- mondtam hideg hangon. Kristin teljesen ledöbbent, és nagyon zavarba jött. Most megvagy.- gondoltam magamban.
- Tessék?! Miről zagyválsz itt össze Isa? Kikérem magamnak, hogy így sértegetsz!- emelte meg a hangját.
- Igazán! Igen érdekes képeket találtam Robról és rólam ezen a kis kártyán. Mondhatni, pár kép igen bensőséges hangulatú. Akár még szép is lenne, ha nem találtam volna meg azokat a képeket is, amelyik napvilágot láttak az egyik újság címoldalán pár hónappal ezelőtt, és amelyik valóságos lavinát indított el. Még most sem rémlik semmi?- vetettem oda neki dühösen. Pár ember már kíváncsian szemlélt minket, hogy min vitatkozunk. Kristin nem szólt egy szót sem.
- Árulj el nekem valamit. Mennyit kaptál a képekért, és a cikkért?- kérdeztem most már nagyon dühösen. Csend.
- Mennyit?!!- ordibáltam rá.
- Elég sokat, ksözönöm a kérdésed. Mit kellett volna tennem vele, Esetleg odaadhattam volna neked, hogy kezeltesd az agyad, mert úgy látom a balesetedkor eléggé megsérült.- vágta oda gúnyosan.
Kész…Totál lement a redőny nálam, és elvesztettem minden önuralmamat. Azt még elviseltem volna, hogy ő tette a dolgot, de hogy még a kést belém vágja, főleg a balesettel kapcsolatban. Már nem számított semmi, ahogy ránéztem a gúnyos vigyorára. Gondolkodás nélkül cselekedtem, érősen megragadtam a karját, és felrántottam a székből. A lendülettől Kristin előre esett, a földre. Nem érdekelt semmi, és 2 hatalmas pofont levágtam neki.
- Isabel!- ordibálta mellettem Naty. Nem is hallottam őt, annyira elöntötte a harag az agyamat. Próbált Naty szétszedni minket, de nem sikerült neki. Ott ütöttem, és vágtam Kristint, ahol értem, teljesen önkívületi állapotban voltam. Én is kaptam tőle egy két pofont, és éreztem, hogy felszakadt a szemöldököm, és ég az arcom. Kristin taszított egyet rajtam, és hátraestem. Azonnal talpra ugrottam, és újra neki akartam menni, de ekkor valaki erősen megfogta a derekamat hátulról, és elhúzott Kristintől.
- Isabel! Hagyd abba!!!- kiabálta mögöttem egy hang, ami Lewis hangja volt.
- Eressz el! Ki akarom nyírni ezt a kis ribancot!- ordibáltam magamon kívűl, és próbáltam kibújni a szorítása alól, de nem sikerült. Nem ismertem meg a saját hangomat, úgy remegett.
- Isa, csillapodj le! Kérlek, nyugodj meg!!- láttam meg Natyt magam előtt, ahogy könyörög nekem könnyes szemmel. Kristin is felállt, és vérben forgó szemekkel nézett rám. Szépen nézett ki az arca. A szája vérzett, és tiszta piros, és dagadt volt az arca. Éreztem magamon, hogy én sem nézhetek ki szebben.
- Ezt még nagyon megbánod, te kis elmetebeteg szuka! Lehet várni a feljelentést!- kiabált rám Kristin.
- Lári-fári! Nincs benned annyi gerinc, hogy felelj a tetteidért majd a főnök előtt! És én is mehetnék feljelenteni téged, hiszen már van bizonyítékom rá, hogy megsértetted a személyi jogomat!- ordibáltam vissza neki.
- Hogy oda ne rohanjak! Majd meglátjuk, ki lesz a gyorsabb, drágám.- mondta gúnyosan.
- Szerintem jobban teszed Kristin, ha most távozol!- kiabált rá Naty.
- És te még őt véded? Te..te voltál az, aki odaadtad neki a gépet!! Összeesküdtetek ellenem!! Te kis szemét liba!- kiabálta Natynak, és egy pofont csattant el. Szerencsére nem Naty volt az elszenvedője, hanem Kristin. Naty szeme szikrákat szórt, és elkapta Kristin állát, és a szemébe mondta.
- Tudod mit, te kis gerinctelen mocsok! A lehető legjobb döntést hoztam ezzel!- vágta oda neki. Kristin csúnyán ránknézett, majd kiviharzott a teremből. Körülnéztem a teremben, és csodálkozva néztem, hogy rajtunk kívűl senki nincs ott.
- Hová lettek a többiek?- néztem Natyra.
- Amint elkezdtetek verekedeni, próbáltam segítséget kérni, de inkább sietve elmentek az emberek, én is elmentem segítséget kérni, és pont a pihenő előtt beleütköztem Lewisba.- mondta Naty, és én ránéztem az említett személyre.
- Köszönöm. Nagy mázlija volt, hogy lefogtál, mert ha nem jössz, nagyon durva dolgot tettem volna.- mondtam dühösen.
- Isa..- mondta halkan Naty.
- Nem..egyszerűen képtelen voltam leállni, csak ütöttem, és ütöttem..Csak arra tudtam gondolni, hogy végre, most mindenért megkaphatja a magáét. Hamarabb meg kellett volna tépnem, számos indok miatt.- mondtam neki.
- Isa, vérzik a homlokod. Elviszlek a dokihoz, hogy nézzék meg.- mondta Lewis, és én bólintottam.
- Megyek veletek.- mondta Naty.
Ahogy kiléptünk a paddockba, rögtön döbbent pillantásokkal találkoztam. Gondoltam ennek 2 oka is van. Nem lehetek szép látvány, 2. gyorsan elterjedt a híre annak, hogy mi történt a pihenőben.
- Lewis. Gyere a boxba! Mérnöki megbeszélés van!- kiabálta a hátunk mögött Ron Dennis.
- Azonnal megyek!- válaszolta Lewis.
- Naty, kísérd el Isa-t, a FIA épületéhez, ott vannak az orvosok is. Rendben lesz minden.- nézett rám Lewis, és sietve távozott.
Pár pillanat múlva szembejött velünk Amy és Nico. Jókedvűen nevettek, de ahogy megláttak minket, egyből lefagyott az arcukról a mosoly, és majdnem dobtak egy hátast.
-Isabel! Mi történt veled?- kérdezte Nico hápogva. Naty válaszolt helyettem, mert olyan gombóc volt a torkomban, hogy megszólalni nem tudtam.
- Hosszú sztori. Most kísérem el Isat a dokihoz.- válaszolta Naty. Amy kis habozás után, elköszönt Nicotól, és velünk jött.
- De hát mi történt?- kérdezte Amy később a FIA épületében.
Megráztam a fejem, átöleltem, és zokogni kezdtem………..

44. rész

Péntek van, itt vagyunk Silverstoneban, és már 2 napja folyamatosan szakad az eső. Semmi bajom nincs az esővel, de ez már sok(k)! Tiszta depressziós leszek tőle, ami az amúgy sem fényes lelki világomnak még inkább beteszi az ajtót. 

A paddockban sétáltam, és dideregve húztam össze magamon a szürke kiskabátomat. Most volt az első szabadedzés ideje..nem irigylem ilyenkor a pilótákat. Egy nagy kád vízben kell vezetniük…baromi élvezetes lehet..
Egy ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögött. Hátrafordultam. Raquel volt az. Szinte futva jött oda hozzám
-Szia Isa! Jaj, istenem, olyan jó hogy látlak!- mondta boldogan, és szorosan átölelt. 
-Szia Raq! Én is nagyon örülök, hogy itt vagy!- válaszoltam neki.
-Annyira, de annyira sajnálom.- hajtotta le a fejét. -Mit?- kérdeztem értetlenül.
-Hogy nem voltam melletted…Hogy nem tudtalak meglátogatni egyszer sem a kórházban, és otthon. És mindent sajnálok ami veled történt. De ez a nyavalyás turné mindent felborított.- mondta sajnálkozóan, és megszeppenten. -Ne hülyéskedj már Raq. Miért haragudnék rád? Neked ez a munkád, és megértem. Köszönöm szépen, hogy aggódtál értem. És Fernando helyetted is ott volt velem a kórházban, és tett egy látogatást Genfben is. Nagyon sokat segített, egy angyal.- mosolyogtam rá, mire kicsit lenyugodott.
- Tudom, és mondtam neki, hogy helyettem is vigyázzon rád. Esetleg ráérsz valamikor ma, vagy esetleg a hétvége folyamán?- kérdezte mosolyogva.
- Fogalmam sincs, csajos. De majd ha lesz egy kis szabad percem feltétlenül beugrok hozzád.- nevettem, és megöleltem.
Útközben eszembe jutott, hogy én megígértem valamit Amynek már régen. Hogy elmegyek a barátnőjéhez, Vickyhez, aki a Forma1-ben dolgozik pszichológusként. Tényleg rámférne egy kis beszélgetés, hogy kiadjam magamból mindazt, ami a lelkemet nyomja. A FIA épülete felé vettem az irányt, felmentem az első emeletre, és bekopogtam egy ajtón, amin Victoria Cobourg neve állt.
-Szabad!- szólt ki egy kellemes hang.
- Szia! Zavarok?- léptem be.
-Nem, ráérek. Ugye te vagy Isabel?- kérdezte kedvesen. Ízlésesen berendezett szoba szoba volt, könyvek, tv, és egy laptop volt az asztalon. Egyáltalán nem az a kimondottan „pszichodoki”-s beütése volt a helynek. Az asztalnál egy kb. velem egyidős, hosszú, vörösesbarna hajú, nagyon szép lány ült. Ez volt a második meglepetés a részemről. Egészen máshogy képzeltem el a hivatásos pszichodokiját a Forma1-nek. Inkább valami topmodellnek nézett ki, mint doktornak. Persze ezt nem rosszindulatból gondoltam.
-Igen. Csak nem Amy szólt, hogy majd jövök hozzád?- kérdeztem bájosan.
- Nem. Illetve sokat mesélt rólad, és említette, hogy eljönnél esetleg hozzám.- válaszolta.
- Értem. Tudod, kicsit fenntartással voltam, az iránt, hogy én pszichológushoz jöjjek, de kellemesen csalódtam.- mosolyogtam rá.
-Igen, az emberekben él egyfajta negatív kép a pszichodokikkal kapcsolatban. Azt hiszik, hogy komoly és merev emberek vagyunk, akik csak ülnek pókerarccal a páciens feje felett, és mindenféle okosságákokat mondanak neki, hogyan kéne az életét rendbehoznia. Esetleg a 20.században közepén lehetett ez a helyzet, de nekünk is haladni kell a korral. Modernné vált ez a szakma is.-nevetett szívből jövően.
- Én is pszichológus akartam lenni. Be is adtam a papírt a szakra, felvételiztem is, csak pár ponttal maradtam le a ponthatárról. De nem bántam meg, hogy más szakmát választottam.- mosolyogtam.
- Az újságírók is elég sokat vannak emberek között, és tudniuk kell jól kérdezni, illetve kezelni a helyzetet. Egy jó újságíró pár perc alatt megismerheti a riportalanyát, csupán a válaszai által. Mondhatni, hogy valahol hasonló a szakmánk.-vigyorgott rám, mire felnevettem.
-Valahol igazad van. És akkor is kedvesnek kell lenned, ha olyasvalakit kérdezel, akit egyébként szívből gyűlölsz, de elfogulatlan kell vele lenned, és csak a száraz tényeket ismertetni. Tiszta szociálpszichológia.- nevettem.
- Meg se kérdeztem, nem kérsz esetleg valamit? Kávét, teát, vagy esetleg valami erősebbet?- mondta cinkosan.
- Korai lenne még az ivászathoz. Egy kávé tökéletesen megteszi.- válaszoltam.
- Hogy kerültél a Forma1-be?- kérdeztem.
- Németországban végeztem el a tanulmányaimat, utána egy kórházban kezdtem el dolgozni, mint klinikai pszichologus, de egy idő után beleszürkültem a munkába. Új kihívások elé akartam nézni, és egy bennfentes által megtudtam, hogy keresnek a Forma1 elsősorban sportpszichológusokat, de az se volt probléma nekik, hogy én csak általános pszichológus vagyok. Hát így történt. Ez már 2 éve, és nagyon jól érzem magam itt, rengeteg barátom van, és pár pilótával sikerült barátságot is kiépítenem. Elsősorban a Toyotásokkal lógok sokat szabaidőmben, Jarno és Timo nagyon jó barátaim. Annyira lököttek és aranyosak.- mesélte.
- Izgalmas a szakmád, az fix. És sokan járnak hozzád?- érdeklődtem.
-Igen, van elég munkám, nem panaszkosom. Pilóták is megfordulnak itt, és a segítségemet kérik, vagy csak azért jönnek, hogy kiöntsék a lelküket valakinek, ha úgy érzik, hogy nincsenek a topon, de sajnos erről nem beszélhetek, az orvosi titoktartás végett.- mondta.
-Persze, megértem. Csak érdeklődtem.- mosolyogtam rá. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy Robert eljött Vickyhez valaha is? De tudom, ha el is jött volna, nem mondaná el Vicky, hogy milyen ügyben kereste fel őt.
- És te? Milyen szél repített a Forma1be?- érdeklődött kedvesen.
- A családi hátszél.- mondtam nevetve, mire ő is felkacagott.
- Gondoltam, de biztos nem csattogatta az ostort a hátad mögött édesád, hogy márpedig te az f1ben fogsz dolgozni velem együtt.- vigyorgott.
- Hát nem igazán. Sőt, sokáig ellenkezett amiatt, hogy én is az F1ben akarok dolgozni. De ő volt az, aki bevezetett ebbe a világba. Már tizenévesen megszokott vendég voltam a Bmw hinwilli székhelyén. Futamokra jártunk sokat, mondhatni benzingőz között nőttem fel. Mindig is újságíró szerettem volna lenni, a sportot is nagyon szeretem, a Forma1 meg kiemelt helyen van a listámon. Így összekötöttem a kellemest a hasznossal. Apa nagyon féltett. Teljes joggal.- kortyoltam bele a kávémba.
- Ezt hogy érted?- kérdezte Vicky.
- Apa már régóta benne van a szakmában, és tudta, hogy mivel jár ez a munka. Izgalmas és pörgös, tele van csillogással, ami elvakítja nagyon hamar az embert. De minél nagyobb a napfény, az árnyék is sokkal nagyobb. Rengeteg lemondással jár, ez az állandó utazás, és feszültség, nemcsak a pilótáknak, és a csapatoknak, de pl. nekünk újságíróknak is, mert a szerkesztőség határidőre kéri az anyagokat, és nem nagyon nézik el, ha esetleg pontatlan és rossz a cikk. Nehéz az embernek távol lenni a családjától és a barátaitól, Én is nagyon ki voltam bukva amikor idekerültem, hogy csak nagyon ritkám láthatom a családomat, pedig apa itt volt velem, de akkor is nagyon rossz érzés volt, hogy a családom többi tagját, és a barátaimat csak ritkán láthatom. De idővel sikerült belerázodnom ebbe és sok barátot szereztem.- meséltem.
- Mindennek vannak árnyoldali, ez tény. Én eleinte el voltam ájulva, hogy hű, itt vagyok a Forma1-ben, majdnem összeestem, amikor a leghíresebb pilótákkal találkoztam össze a paddockban, főleg akkor felejtettem el mindent, amikor páran jöttek hozzám beszélgetni. És hát nekem is sikerült barátokat szereznem. Mondhatni van egy közös barátunk Amy személyében. És te szerencsésnek mondhatod magad, hiszen ebben a nagy káoszban is sikerült párra lelned.- kacsintott rám.
- Jól értesült vagy a dolgokról. Azért foglalkoztak velünk rendesen az újságok. Izgalmas téma volt nekik, hogy Mario Theissen, a bmw csapatfőnökének a lánya, a f1 egyik tehetséges pilótájával, aki nem mellesleg a bmw pilótája.- mosolyodtam el.
- Elég sokat írtak rólatok az újságok, illetve Amy elcsicsergte neke, hogy hogyan és mikor jöttetek össze. Ez a szép benne, hogy jó barátokból később szerelmes párok lesznek.- kacsintott rám, mire elmosolyogtam magam, de a mosolyom nem volt teljesen őszinte, amit Vicky jó szakember lévén, észrevett.
- Mi a baj Isabel?- kérdezte komolyan.
- Sok minden. A kapcsolatunkkal, és én se vagyok már teljesen ugyanaz, aki voltam még 2008 elején. Sok minden történt velünk, és velem is.- hajtottam le a fejem.
- Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak.- mosolygott rám.

- Nem is tudom, hol is kezdjem el. A kanadai nagydíjon derült ki a kapcsolatunk a nagy nyilvánosság előtt, köszönhetően egy újságnak, és erős a gyanúm, hogy az egyik „hőn szeretett” kolléganőm buktatott le minket, csak nem tudom bizonyítani a dolgot, de érzem, hogy volt az. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy édesapám számára is akkor derült ki a kapcsolatunk, előtte is titkolóztunk hónapokig. Oltári nagy balhét csapott, nagyon kiakadt, hozzáteszem jogosan. Velem sem állt szóba hetekig, meg Robbal se, ha esetleg mégis megszólalt, abból megint veszekedés lett. Franciaországban nagyon összevesztünk, próbált keresztbe tenni nekünk, és én zaklatottan a volán mögé ültem..Nem kellett volna. Nagyon súlyos balesetet szenvedtem, mint később kiderült, majdnem otthagytam a fogam. Felépültem belőle, meg sokat segítettek a barátok, család, Rob is, de azóta mintha nem lennék teljes ember.- meséltem Vickynek.
- Hú, ez kemény dolog. És azóta vagytok Robbal ilyen helyzetben?- kérdezte.
- Igen, illetve még pár dolog közrejátszott, de igen. És nem említettem a legfontosabb dolgot. A baleset idején várandós voltam, még én sem tudtam róla, a doki tájékoztatott erről később, és sajnos a magzat nem élte túl.- mondtam könnyes szemmel. Vicky teljesen ledöbbent arccal ült.
-Jézusom! Isa, én nem is tudom, mit mondjak erre. Egy nőnek nagyobb csapás szerintem ennél nincs az életben. És nem is tudtad a terhességet..- hebegte.
- Elsősorban ez a legfőbb indok, hogy megromlott a kapcsolatunk.- tettem hozzá.
- Gondolod, hogy Rob téged hibáztat ezért?- érdeklődött.
- Nem hinném. Amikor megtudta, ledöbbent, de éppen az ellenkezőjéről próbált meggyőzni, hogy nem az én hibámból történt ez. Nem nagyon sikerült, még mindig van egy kis bűntudatom ezzel kapcsolatban. Talán túlzottan hirtelen jött ez a dolog, és nem tud vele mit kezdeni.- mondtam halkan.
- Értem. Rob talán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, az a tudat, hogy apa lehetett volna, szerintem hirtelen jött neki, és azzal szembesülni, hogy meghalt a gyerek, még sokkolób volt neki. Azóta próbáltátok megbeszélni a dolgot?
- Én próbálkoztam vele, de mindig kibújt a téma alól. Azzal jön mindig, hogy ő is sajnálja a dolgot, és én is tegyem túl rajta magam. Mondani a legkönnyebb mindent. Nem érzi át a helyzetemet. Múltkor nagyon összekaptam Vettelel, és tőle vártam volna, hogy megvigasztal, de ehelyett tőle kaptam a legnagyobb fejmosást, hogy szedjem össze magam, nem ismer rám, stb, stb. Amikor megemlítettem neki megint a gyerek témát, szinte kétségbeesett.- fakadtam ki.
- Egy férfi ilyenkor nem tudja átérezni egy nő helyzetét. Mellette áll, de nem tudja, hogy mi játszódik le ilyenkor bennünk. Az a meglátásom, hogy Rob is emészti magát ezzel a témával kapcsolatban, de ő ahelyett, hogy elmondaná, inkább magában tartja, illetve inkább veled veszekszik, hogy „észhez térítsen”, ahelyett, hogy közösen oldanátok meg a problémát.
- Azóta alig szól hozzám. Én is durva voltam vele, de azt a düh mondatta velem. Múlt héten nagyon beteg voltam, ő nem volt velem, sőt 2 hét alatt egy hívása nem volt, hogy te hülye, élsz még? Egy se. Sebastian ápolt egy teljes hétig. Ő beszélt rá, hogy hívjam fel, de fel se vette a telefont, pedig láthatta, hogy én hívom. Számomra ez egyértelmű jel volt.- emeltem meg a hangom.
- Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. A párkapcsolati problémák nem telefontémák. Másik lehetőség, hogy még nem készült fel az esetleges „nagy lelkizésre”. Sok mindent kell átgondolnia.- magyarázta Vicky.
- De meddig akar gondolkodni rajta? Én nem fogok könyörögni neki, hogy most döntsd el, hogy mit akarsz!- csattantam fel.
- Isa, ez is egyfajta probléma. Hogy mindketten a másikra vártok. Te túl büszke és makacs vagy, ahhoz, hogy te kérjél bocsánatot tőle, és kezdeményezd a beszélgetést, Robert meg nagyon bizonytalan most.-világított rá a helyzetre.
- Nem vagyok egy könnyű eset, elismerem. De most teljesen holtpontra jutottam vele, és tanácstalan vagyok.- hajtottam le a fejem.
Vicky egy kis tűnödés után megszólalt.
- Egy kis befenyítés, lehet észhez térítené ezt a fiút.- mosolygott cinkosan. Nem értettem mire céloz.
- Állítsam döntés elé, vagy mi?- kérdeztem meglepve.
- Majdnem. Mondd azt neki, hogy ha a jövőben is szeretné ezt a kapcsolatot, akkor sürgősen „nyilatkozzon” arról, hogy mi a problémája, mert ő fontos neked, és nem szeretnéd, ha vége lenne.- magyarázta.
- Nem is tudom. Azt mondaná, hogy ne fenyegessem ilyesmivel, meg tudná, hogy nem gondolnám komolyan.- válaszoltam.
- Miért nem gondolnád komolyan. A te türelmed se véges, a mai beszélgetés alatt erre rájöttem, és kezd betelni a pohár. Hidd el, az ilyen szokott működni- mondta Vicky egy halvány mosollyal az arcán.
- Még meggondolom. Sokáig ez a helyzet úgyse mehet.- sóhajtottam.
- Ez igaz. Nagy kár lenne, egy ilyen szép kapcsolatért.- mosolygott Vicy.
- Néha elgondolkodom, hogy lehet azért fajult el idáig a dolog, mert olyan hirtelen történtek velünk az események. Áprilisban összejöttünk, és azóta több minden történt velünk pár hónap alatt, mint más pároknál egy év alatt sem. Túl sok minden történt, az utóbbi időben inkább csak a rossz dolog, és nem tudjuk, sem ő, sem én emgemészteni, és inkább egymásra fújunk.
- Ebben van valami, de a problémákat egyedül nehezebb megoldani, mint közös erővel.- zárta le a beszélgetést Vicky.
- Megfogadom a tanácsaidat. Ha szükségem lesz további lelkizős beszélgetésekre, azonnal hozzád fordulok. És köszönöm.- mosolyogtam.
- Én azt mondom, ne sűrűn gyere hozzám gondokkal. De ha egy jókedvű baráti beszélgetést akarsz, akkor nyugodtan jöhetsz. Nem fogom kitenni a szűröd.- kuncogott.
- Értettem.- nevettem, megöleltem, és eljöttem az irodájából.
Nagyon korgott már a gyomrom, és az étterem felé vettem az irányt. Útközben csörgött a mobilom.
- Szia Tim, mondjad!- köszöntem a főnökemnek.
- Hol a mai anyag?- vágott bele egyből a témába.
- Szia neked is, úgy örülök, hogy hallom a hangod!- mondtam gúnyosan.
- Hagyjuk most ezt! Mit csináltál egész délelőtt? Lazsáltál a Bmw-nél, és nem jutott el a tudatodig, hogy cikket is kéne írni, mert véletlenül pont szabadedzés van, véletlenül a főnököd már órák óta várja a jelentkezésed?- kiabált. Ledöbbentem.
- Lehet, hogy nem nagyon csináltam ma még semmi érdemlegeset, de nem tűröm, hogy ilyen hangnemben beszélj velem! Volt más dolgom is!- kiabáltam.
- Milyen más dolgod? Pletykálkodás a barátnőkkel? Egy kis etye-petye Roberttel? Jaj, elnézést, ő éppen szabadedzésen van, szóval ő kilőve.- mondta gúnyosan.
- Mi a franc bajod van? Ha neked van problémád, ne rajtam töltsd ki! Magánjellegű dolgom volt, és egyik sem azok közül, amiket most említttél.- mondtam dühösen.
- Kristin már 2 órája leadta az anyagot.- vágta a fejemhez.
- Oh, hát persze. A tökéletes Kristen, akinek semmi baja nincsen sosem, és mindig tipp-topp munkát végez. Ha ennyire odáig vagy a munkájával, akkor ajnározd őt, és ne engem cseszegess! Megkapod 1 órán belül a rohadt anyagodat, ne féljél!- ordítottam a telefonba, és lecsaptam.
Páran furán néztek rám a Mercisek közül, hogy ordibálva telefonáltam a placc közepén, de magasról tettem rá. Próbáltam lenyugodni, és az étterem felé vettem az utamat. De ismét megzavartak. Naty kapta el a kezemet, és kezdett húzni a Torro Rosso felé. Zihált, mintha futott volna utánam.
- Naty, mi ütött beléd? Engedj el!- mondtam meglepetten.
- Isabel, gyere velem, beszélnünk kell! Hidd el, fontos.- mondta izgatottan.
- Nem árulnád el, miről van szó?- nyugtalankodtam.
- Hidd el, hátast fogsz dobni. Vagy valőszínű, hogy kiakadsz..de nagyon.- nézett rám komolyan. Esküszöm, megijesztett a viselkedésével a csaj. De követtem őt a Torro Rossohoz.

43. rész

 Már 1 hete itthon vagyok Genfben, de a napok unalmasan csordogálnak. Igaz, összeszedtem egy kis náthát, meg gyengén köhögök, de nem vészes. Rengeteget dolgozok, és egyéb pótcselekvést végzek, de legbelül tudom, hogy így próbálom lekötni magam. Hogy ne kelljen gondolkodnom a Robertes dolgon. Eddig én sem hívtam, és ő sem tette meg ezt. Talán jobb is így. Egy időre háttérbe vonulni. Sebi is itthon van most Genfben, és párszor meglátogatok egymást. Ez az egyetlen pozitívum mostanában, hogy vele sikerült tisztázni a dolgot, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Azt hittem, hogy eseménytelen szünetnek nézek elébe, de egy komoly dolog megint közbejött…. 

Szombat reggel próbáltam kikelni az ágyból, de az istennek se sikerült. Mintha tonnás súly lett volna a végtagjaimon, illetve a mellkasomon. Úgy éreztem magam, mint akit egy hétig éjjel nappal vertek, utána meg kimostak volna. Levegőt alig bírtam venni, illetve ha szivacs lettem volna, ugyancsak tudtak volna mit kipréselni belőlem, úgy dőlt rólam a víz. Valahogy csak elbotorkáltam a fürdőszobába, de bár ne néztem volna bele a tükörbe. Mint egy nullkategóriás zombi, aki még Michael Jackson Thriller c. klipjébe se lenne jó. A lázmérő is kiakadt tőlem..de durván. 39, 3-at mutatott. Egyből magamhoz tértem, már amennyire lehet. De rájöttem, hogy ilyen állapotban, még arra se lennék képes, hogy a dokihoz elmenjek kocsival. A mobilhoz nyúltam, és kikerestem egy nevet belőle.
- Szia Isa!- szólalt meg a hang.
- Szia Sebi!- suttogtam neki rekedten. Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó felén.
- Hallo! Isa! Itt vagy még?- kérdezte.
- Igen, itt vagyok!- próbáltam kiabálni, amennyire csak tőlem telhet, nem sok sikerrel.
- Valami baj van? Alig hallak.- kérdezte aggódva.
- Nyugi, a hiba nem a te készülékedben van. Én nem tudok beszélni.- mondtam, és rámjött a köhögőroham.
- Jesszus Isa! Jól vagy?- kérdezte izgatottan.
- Nem, nem vagyok jól! Azért is hívtalak fel. Elvinnél a dokihoz? Még arra sics erőm, hogy a kocsiba üljek. Nagyon pocsékul vagyok, Seb.- suttogtam panaszosan.
- Rendben van. Negyed óra és ott vagyok.- mondta és lerakta.
Sebi tényleg gyors volt, és azon nyomban a házam előtt teremt. Amint meglátott, kikerekedtek a szemei, és majdnem dobott egy hátast.
- Nem mondom. Szép látvány vagy.- mondta ironikusan.
- Fogd be! Én is láttam magam a tükörben. Csak arra kérlek, hogy légy a „betegszállítóm” és vigyél el a dokihoz, mért félholt állapotban vagyok.- mondtam halkan.
- Okés. Akkor mehetük is.- mondta, és kivezetett a kocsihoz.
A dokinál hálisten nem voltak sokan, de amig megcsinálták a röntgenemet, illetve behívták, nos eltelt vagy másfél óra. Egy teljes körű kivizsgálást követően, sápadt arccal jöttem ki a rendelőböl.
- Na, mi a helyzet? Valami baj van? Olyan sápadt vagy Isa.- kérdezte Sebi aggódva.
- Sikerült összeszednem egy nem túl kellemes mellhártyagyulladást. Azért vagyok sápadt, mert alig állok a lábamon.- mondtam.
- Szegénykém. Ezzel nem szabad viccelni. Mindjárt viszlek is haza, és irány az ágy.- mondta mosolyogva.
- De egy csomó gyógyszert is ki kell váltanom.- replikáztam.
- Majd én elmegyek értük.- válaszolta.
- Nem kéne ennyit tenned értem.- mondtam.
- Miért nem. Beteg vagy, logikus, hogy segítek neked.- nézett rám értetlenül.
- Nem érdemlem meg.- mondtam szomorúan.
- Miről beszélsz?- kérdezte.
- Ahogy bántam veled múltkor, én..- folytottam volna, de Sebi közbevágott.
- Jaj, Isa. Azt már megbeszéltük. Spongyát rá. Már nem haragszok rád. Megtörtént, ez van. Előfordul az ilyen. És megérdemled, hogy törödjenek veled.- mosolygott rám, mire én is elmosolyodtam.
Sebi hazavitt, és egyből el is viharzott a gyógyszerekért. Én nem is hallottam, hogy visszajött, mert totál beájultam az ágyba, csak arra eszméltem, hogy költöget, mivel be kellett venni a gyógyszereket. A lázam lejjebb ment valamivel, de még nem volt az igazi. Sebi próbált velem kicsit beszélgetni, de nem volt jó társalkodó partner, mivel csak tőmondatokban tudtam válaszolni. Ismét kidőltem,és csak késő délután keltem fel. Meglepődve tapasztaltam, hogy Sebi még mindig ott van.
- Hát te?- kérdeztem kómásan.
- Még nem mentem haza, Gondoltam, hátha szükséged lesz valamire.- válaszolta egyszerűen.
- Sebi. Tündér vagy, de nem kell őrizned engem. Menj haza nyugodtan. Boldogulok egyedül is. Nagyon hálás vagyok a mai nap után, de tényleg, menj haza nyugodtan. Hanna biztos ott van nálad.- győzködtem.
- Nincs itt most velem. A szüleinél van. De tényleg nem lesz gond?- kérdezte.
- Tényleg. Nem dobom fel a bakancsot.- mosolyogtam.
- Ajánlom is. De ha bármi van, vagy csak beszélgetni akarsz, hívj.- mondta, majd elment.
Eltelt 3 nap, az állapotom pedig egyre javult. Már nem voltam lázas, csak még erősen köhögtem, meg nehezen vettem a levegőt. Sebi csak eljött hozzám minden nap, hogy megnézze élek e még. Az életkedvem kezdett visszajönni, így hülyülni is tudtunk néha.
Viszont egy dolgon rengeteget gondolkoztam. Felhívjam Robot, vagy nem. Nagyon haragudtam rá, amiket mondott.
- Elméláztál.- szólalt meg Sebi. Már kedd volt, és éppen pizzát ettünk a nappaliban.
- Semmi..csak..- mondtam bizonytalanul.
- Csak? Mi jár a fejedben?- érdeklődött.
- Ez az egész ügy Robbal. Nem tudom, mit csináljak.-sóhajtottam.
- Megértelek. Valamilyen szinten. Most kb. az a helyzet van, hogy mind a ketten a másikra vártuk.Hogy lépjen valaki. Robert szerintem nem td lépni,mert fél,hogy haragszol rá. Te meg alapból túl csökönyös vagy ahhoz,hogy te tedd meg az első lépést.- mondta.
- Akkor mit csináljunk? Hagyjuk lógni a dolgot? Megint nyeljük le a békát? Ez a „szőnyeg alá seprés” vezetett el pont idáig.- mondtam, szinte már nem is Sebinek, hanem magamnak.
- Az sose jó, ha nem beszélitek meg a dolgokat. Csak halmozódik és halmozódik, egyszer csak kiborul a bili. Silverstoneban mindenképpen üljetek le egymással beszélgetni, ha kell, én hozok össze nektek egy randit, de ez így nem állapot. Szeretitek egymást, olyan szép pár vagytok, látod apukád is megbékélt veletek. Ne hagyjátok veszni ezt.-sóhajtott.
- Szerinted mit csináltam múlt héten? Próbáltam beszélni vele. Látod mi lett a vége. Attól félek, hogy megint nagyon nagy veszekedés lesz belőle,és egyre távolabb kerülünk egymástól, vagy megint én húzom fel magam,és megint valami hülyeséget csinálok. Hidd el Sebi, ez a mostani helyzet, nem olyan fenékig tejfel, mint az elején volt. Valami megváltozott. Mindketten megváltoztunk egy kicsit. És amin én is meglepődődtem, az az, hogy régebben ilyenkor alig vártam, hogy elkezdődjön az egész versenyhétvége, már tűkön ültem. Most meg? Úgy megyek neki az f1-es versenyeknek, mintha a fogamat húznák. Már annyira nem lelem kedvem benne, az egész valahogy hidegen hagy. Elvégzem a munkámat, ott van apa, ott vagytok ti, de az egész olyan hidegen hagy.- magyaráztam. 

- Tegyetek arról, hogy ez ne így legyen!- csattant fel Sebi. Csak néztem rá, nagy szemmekkel.
- Igen, Isa! A sült galamb nem fog a szátokba repülni magától. Azzal aztán nem sokra mentek, hogy játsszátok a sértődöttet, és kerülgetitek egymást, mint macska a forró kását. Igenis leültök,és megbeszélitek a gondotokat. Szerinted Robert nincs elkeseredve? Dehogynem. Ő is ugyanúgy eszi magát a helyzet miatt, mint te! Csak nem értem, hogy mire vártok? Csináljátok itt a fesztivált!- osztott ki Sebi. Köpni-nyelni nem tudtam.
- Te most lecsesztél engem, Sebi?- néztem rá értetlenül.
- Hát, vehetjük annak is. És most szépen felhívod Robertet.- mondta, és odaadta a mobilt.
- És mit mondjak neki?- kérdeztem, de Sebi csúnyán rámnézett.
- Én mondjam meg neked? Neked kell tudnod a dolgot.- utasított. Nagyot sóhajtottam, és felhívtam Robertet. Hívtam volna, ha nem lett volna kikapcsolva. Ez az én formám. Vagy a Nagyfőnök odafent nem akarja, hogy ilyen könnyen menjen a dolog.
Sebi nem sokkal később távozott, és én még mindig nem tértem magamhoz, hogy így leteremtett. De be kellett látnom, hogy igaza van. Muszáj leülnünk, és megbeszélni a dolgot, mert nem lesz jó vége.
A héten jó párszor próbáltam hívni őt, de vagy ki volt kapcsolva, vagy nem vette fel a telefont. Talán nem is akar velem beszélni. Nem sok kedvvel ugyan, de csütörtökön elindultam Silverstoneba. Talán valami jó is történik velem a hétvégén….

42. rész

Vasárnap délelőtt van, mindenki ezerrel készül a futamra. Az időmérő a Bmw szempontjából nem alakult valami túl jól, hiszen a fiúk elég hátul végeztek. Nagyobb gondom az, hogy azóta se sikerült Sebivel beszélnem. Kimi és Naty egyfolytában biztat, hogy mindenképpen kibékítenek minket ezen a hétvégén de én erre egyre kevesebb esélyt látok. 

- Szia Isa!- ült le mellém Amy.
- Szia! Mi újság van?- kérdeztem mosolyogva.

- Nem sok. A szokásos hajtás. Ki sem látszok a munkából. Ezek azt hiszik, hogy robot vagyok. Úgy nézek én ki?- kérdezte háborogva.
- Hát…hagyj nézzelek. Nincs bádogbevonatod, se kijelzőid, és nem veszed úgy a levegőt, mint Darth Vader. Mégiscsak ember lehetsz. - kuncogtam, mire ő grimaszolni kezdett.
- Nagyon vicces kedvedben vagy.. És veled mi újság? Hallottam a Sebi féle dolgot Natytól..Sajnálom. Nagyon bízom benne, hogy hamar kibékültök. Rossz dolog lenne, emiatt egy jó barátságot eldobni.- sóhajtott.
- Pletykás nőszemélyek. Én is nagyon sajnálnám, de már korántsem vagyok olyan bizakodó mint ti.. Nem tudom…- mondtam szomorúan.
- Kicsit legyél optimistább Isa! Nem szabad így elkettyened. Ki fogtok békülni, érzem.- biztatott.
- Úgy legyen.- eresztettem meg egy félmosolyt.
- Vickyhez el fogsz majd menni valamikor? Beszéltél azóta vele?- érdeklődött.
- Ki is ment a fejemből. Még nem beszéltem vele, de ígérem, ha lesz időm rá, mindenképpen elmegyek hozzá.- válaszoltam.
- Hidd el, nagyon jót tenne neked, egy kis beszélgetés, őszintén. Nem csalódnál.- mosolygott.
- Na, én mentem, még rengeteg a dolgom. Vigyázz magadra csajos.- puszilt meg Amy.
Én is elindultam dolgozni, majd a munkám végeztével visszatértem a bmw motorhomeban. Rob az egyik pihenőben volt, gondoltam, ideje lenne vele tisztázni a dolgokat..
- Szia Robert!- léptem be a szobába.
- Szia Isa! Mi újság van? Gyere, ülj le.- mutatott a székre.
- Nem sok. Dolgoztam, most meg várom a futamot.- válaszoltam.
- Beszélnünk kellene..- folytattam, ő csak csendben nézett rám.
- Nézd, Isa, én nem tudom, hogy mi volt velem csütörtökön, egyszerűen csak meglepődtem, hogy ott vagy, és inkább féltetelek, hogy nehogy valami bajod essen. És félreértetted a dolgot. Kiakadtál.- nézett rám.
- Igen, kiakadtam. Egy kis törödésre, és megértésre vágytam a baleset után, de nem erre számítottam tőled. És után az is rosszul esett, hogy úgy tettél, mintha mi sem történt volna, és inkább megkerülted a problémát, mint hogy szembenéztél volna vele. És máson vertem le a haragomat. Sajnos szó szerint.- mondtam szomorúan.
- Micsoda? Hogy érted azt, hogy szó szerint?- kérdezte döbbenten.
- Amikor összekaptunk, utána elmentem egy közeli parkban, hogy kiszellőztessem a fejem. Később Sebi rám talált, és kérte, hogy menjünk vissza a hotelba, meg az eső esett, és csak segíteni akart nekem. Én egyedül akartam maradni, de Sebi ezt nem érette meg. Fel akart segíteni, én el akartam lökni a kezét, és véletlenül elcsattant egy pofon. Most vele is mosolyszünet van, Naty és Kimi próbálnak a lelkére beszélni, hogy béküljünk ki.
- Nem hiszek a fülemnek Isa! Képes volt Sebit megpofozni? Segíteni akart neked, te pedig..- mondta indulatosan.
- Na álljon már meg a menet! Ott voltál? Megkérdezted csütörtök óta, hogy egyáltalán hogy vagyok, és mi újság? Eljópofiskodtál mindenkivel itt a paddockban, csak éppen velem nem törödtél. Akkor ne tégy szemrehányást nekem. Hidd el, elég nekem a saját lelkiismeret-furdalásommal elszámolni, nem hiányzik a te szent beszéded.- kiabáltam.
- Próbáltam inkább nem bolygatni a dolgokat, és úgy gondoltam, várok, amig lecsillapszol, és utána megkeresni téged, és beszélgetni. De látom veled nem lehet, és előbb cselekszel, utána gondolkozol.- mondta gúnyosan.
- De bölcs lett valaki hirtelen! Csak úgy osztod az észt. Ez volt jellemző rád a baleset után is. Inkább szőnyeg alá seperted a gondokat, minthogy beszéltünk volna róla. Hányszor próbáltam beszélni veled a múlt héten is, de te állandóan kitértél előlem, illetve terelted a témát. Ez nem jó megoldás Rob, mert csak gyűlik a dolog, és egyszer csak betelik a pohár.- mondtam mérgesen.
- Nem akartam róla beszélni..ennyi..- vetette oda félvállról. Felhorkantam.
- És szabad tudnom, hogy miért nem? Robert, nézz rám!- kiabáltam rá.
- Azt gondoltam, ha nem firtatjuk a dolgot, akkor talán könnyebb lesz neked is, túllépni rajta, és elfelejteni.- válaszolta egyhangúan.
- Nagyon sokat jelentett volna, ha együtt éreztél volna vele, és lelket öntöttél volna belém.- mondtam szomorúan.
- Én nagyon sajnálom, ami veled történt Isa, és melletted vagyok, tudod.- mondta, át akart ölelni, de én ellöktem magamtól.
- Tudhatnád, hogy mindennél jobban gyűlölöm, ha lesajnálnak. Emlékezhetsz, hogy milyen viták voltak ebből anyával.
- Nemcsak a balesetről akartam volna beszélni, hanem a babáról is.- vetettem oda neki.
- A babáról? Mit szerettél volna megbeszélni?- kérdezte kétségbeesetten.
- Pfff… Ha látnád, milyen riadt arcot vágol most. Szabályosan bepánikoltál. Nyugi, nem foglak többet ezzel zaklatni. Kész, vége lett, majd túlélem valahogy. Nem kérek a sajnálatodból. Úgy teszel, mintha neked nem is lett volna közöd hozzá. Végülis.. egy pasi hogy tudná átérezni ilyenkor egy nő helyzetét. Nem az empátia az erősséged neked se. Tudod mit? Menj a fenébe!!!- kiabáltam rá, és az ajtóra mutattam. Ő dühösen felállt, és bevágta maga mögött az ajtót.
Én is baromi mérges lettem, és egy poharat vágtam a falhoz. Fel alá járkáltam a szobában, és folyamatosan káromkodtam. Dühös és csalódott is voltam egyszerre. Nem akarom látni őt jó hosszú ideig.
A futam unalmasan telt el, ismét a Ferrarik és a McLarenek csatáztak egymással. Nick kiesett, Robert pedig az 5. helyen végzett. Nem tudtam neki örülni, csak néztem fapofával a képernyőt. A szokásos futam utáni „munkám” után, még elmentem az étterembe. Pontosabban elmentem volna, de Kimi ebben megakadályozott, és meginvitált egy kávéra. Beszélgettünk, illetve ő beszélt hozzám, én meg tőmondatokban válaszoltam neki.
- Látom, nem vagy a topon Isa. Na de remélem, sikerül feldobnom a kedved.- mosolygott rám, és oldalra nézett.
- Azt nem hinném.- válaszoltam, de én is követtem a tekintét. Naty és Sebi jött oda hozzánk. Naty vigyorgott, Sebi kevésbé. Amikor odaértek mellénk, Sebi megszólalt.
- Na jó, nekem erre nincs időm. Hagyjatok békén!- mondta dühösen, sarkon akart fordulni, de Naty visszatartotta.
- Nem mész sehova Sebi koma! Ide szépen leülsz Isa mellé, és addig nem mozdulsz innen, amig ki nem békültél vele. A biztonság kedvéért mi itt leszünk Kimivel a szomszédos asztalnál, ha esetleg megszöknél.- kacsintott rá Naty.
Sebi kénytelen kelletlen leült mellém, keresztbe fonta a karjait, és az asztal lapját bámulta.
Engem annyira hirtelen érintett Natyék megjelenése, hogy nem is tudtam hogyan kezdjem el. Én is némaságba burkoloztam, és a kávémat kavargattam.
- Néma kislányt játszol Isa? Nem akarsz esetleg valamit mondani?- nézett rám.
- Sajnálom. Nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Megleptetek elég rendesen.- válaszoltam lehajtott fejjel.
- Ha tudom,hogy ez lesz, el se jövök. Csak Naty magával rángatott, valami buta ürüggyel. Nos, ha nincs mondanivalód, akkor én mentem is. Csáó.- állt volna fel, de Naty megköszörülte a torkát, és szigorúan ránézett. Sebi visszaült. Naty engem meg ösztökélt a szemével, hogy kezdjek hozzá.
- Tudom, már ezerszer hallottad tőlem, de nagyon sajnálom, ami történt Sebi. Hidd el, azóta csak a lelkiismeretemmel harcolok, és átkozom magam azért a percért. Mintha nem is én lettem volna, megszállt volna valami ördögi, vagy akármi. Nagyon nem szeretném, ha emiatt véget érne a barátságunk Sebi. Nagyon szeretlek, és nagyon szépen kérlek, hogy bocsáss meg. Kérlek, kérlek.- mondtam könnyes szemmel, és megfogtam a kezét. Sebi nem kapta el a kezét, de nem is nézett rám. Pár pillanatig csendben volt, majd megszólalt.
- Nagyon megbántottál ezzel a dologgal.- felelte.
- Tudom.- válaszoltam.
- Ezt nem vártam volna tőled. Te azok között voltál, akikról soha nem feltételztem volna rosszat.-
- Tudom.- feleltem sóhajtva.
- Jól van. Mégegyszer ne forduljon elő.- nézett rám. A szemembe felcsillant egy kis reménysugár.
- Ez az jelenti, hogy nem haragszol rám?- kérdeztem reménykedve.
- Nem.- mondta komolyan. Lefagyott az arcomról a mosoly.
- Ez azt jelenti, hogy megbocsátok.- mondta egy halvány mosollyal.
- Tényleg? Istenem, Sebi, köszönöm, köszönöm! Köszönöm, hogy visszanyertem a bizalmadat, és megbocsátottál. Nagy kő esett le a szívemről. – mondtam boldogan, és szorosan átöleltem.
- Tudod Isa, egy angyal vagy, de néha a kisördög kibújik belőled, és akkor meneküljön mindenki előled. Olyan vagy mint egy hurrikán.- mondta nevetve. Én is felnevettem ezen a hasonlaton. A háttérben tapsot hallottunk. Odafordultunk, Naty és Kimi örült a sikerüknek. Odamentem hozzájuk, és megöleltem őket.
- Köszönöm nektek! Ti kis békahadtest!- mondtam nevetve.
- Semmiség volt. Csak ezt a flúgost kellett elcipelni valahogy ide. Én mondtam, hogy addig nem engedem haza, amig ki nem békültük.- mosolygott Naty.
- Nekem pedig téged kellett elcsalogatni ide. Az én feladatom azért egyszerűbb volt.- mosolygott Kimi.
- Mégegyszer köszi nektek!- mondtam, és Sebihez fordultam.
- És neked meg nagyon nagy köszönet, amiért megbocsátottál..koma.- vigyorogtam el magam.
Jókedvűen mentem vissza a motorhomeba. Nem számítottam erre az akcióra tőlük, de tény, hogy bevált, és nagyon boldog vagyok, hogy Sebi ismét a barátom.
A motorhomeban már csak páran lézengtek. Összeszedtem a cuccaim, és a szállodába mentem. A hallban apa beszélgetett Robbal. Mikor megláttam őt, eszembe jutott a veszekedésünk. Feltűnésmentesen fel akartam osonni a szobámba, de ez nem sikerült. Apa intett, hogy menjek oda.
- Sziasztok. Még itt vagytok?- kérdeztem.
- igen, még volt egy kis dolgunk, de hamarosan indulok haza. Arra gondoltam, hogy nem e jönnél velem haza most. Rég voltál otthon, meg a héten lesz Frank unokatestvérednek a szülinapja, és meg vagyunk hívva egy kis összejövetelre.- mondta apa.
- Ne haragudj apa, de rengeteg a dolgom, el vagyok havazva a munkával. Még az se biztos, hogy a szülinapra is haza tudok menni. Sajnálom, de azért megprónálok időt szakítani rátok.-mondtam.
- Értem. Azért majd hívjál, jó?- mondta apa, mire bólogattam.
- Én mentem, este lesz mire hazaérek. Vigyázzatok magatokra gyerekek.- mosolygott, és megpuszilt.
Ketten maradtunk Robbal. Egymásra néztünk, de semmit nem tudtunk a másik arcáról leolvasni. Szomorúan elfordítottam a fejem, és a lifthez mentem. Egy szót se szóltunk a másikhoz. Úgy érzem, hogy fizikailag itt van velem, de gyakorlatilag mintha fényévekre lennénk egymástól…
Felmentem a szobámban, összepakoltam, és hazaindultam Genfbe..

41. rész

Másnap a reggelinél találkoztam Robbal, de úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Zavart, de próbáltam jópofát vágni a dologhoz. De apa úgy tűnt, hogy átlát a dolgokon.
- Mi ez a mosolyszünet közted és Robert között?- kérdezte már kint a pályán.
- Tegnap este kicsit összevesztünk, és azóta nem beszéltük meg a dolgokat. Olyan furcsa mostanában, úgy csinál mintha minden menne a régi kerékvágásban, és nem lett volna egy szörnyű balesetem. Tudom, hogy próbál segíteni, de valahogy nem az igazi.- sóhajtottam.
- Sajnálom. De lehet, hogy így védi magát. Hogy nem vesz tudomást a dolgokról, próbálja túltenni magát rajta. Neked is ezt kéne tenni Isa. Túltenni magad rajta, mert nem lesz jó vége.- simogatta meg a fejem.
- Van benne valami amit mondasz. Nem tudom. Szeretném vele minél hamarabb tisztázni a dolgokat.- mondtam szomorúan. És még nem is tudsz a babáról.- gondoltam magamban.
- És tegnap még csináltam egy nagy hülyeséget.- hajtottam le a fejem.
- Mit?- kérdezte ijedten apa. Elmeséltem neki a parkban történteket..
- Hogy mi csináltál?- kérdezte döbbenten, de nem haraggal.
- Jól hallottad. Egyáltalán nem vagyok büszke a tettemre, de sajnos ez megtörtént. És nagyon bánt a dolog.- mondtam, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Tudom, hogy nem szándékos volt, igaz ez sovány vigasz most. Beszéltél azóta vele?- kérdezte.
- Igen, de látni se akar. Nagyon haragszik, amit 100%-osan megértek. Naty és Kimi próbál kibékíteni minket, ami nagyon rendes tőlük.- válaszoltam.
- Biztos, hogy hamar spongyát borítotok erre az egészre. Van egy olyan érzésem, hogy ezen a hétvégén kibékültök.- mosolygott.
- Ámen.- mosolyogtam rá.
Elindultam a Torro Rossohoz, hogy megérdeklődjem Natytól a fejleményeket, plusz a német pilótákkal kellett interjút készítenem. A boxban ott volt Sebi is, de ahogy meglátott, egyből eltűnt a szemem elől. Naty látta ezt a jelenetet, és mondta, hogy próbált beszélni vele, de még hajthatatlan, de addig nem engedi haza Németországból, amíg pontot nem tesz ennek a végére. Kimi ma fog beszélni vele. 2 ember csak tud valamit kezdeni a helyzettel.- reményedtem.
A munkám végeztével mentem vissza a boxba, és el voltam foglalva a papírok nézegetésével, aminek köszönhetően nekimentem valakinek.
- Bocsánat.- fordultam oda, és rájöttem, hogy Tamara Ecclestone volt az „áldozatom”. De ahelyett, hogy tovább illegeti volna magát, még dühösen rámnézett, és egy nagyot lökött rajtam. A lökés miatt nekiütköztem egy padnak, és pont a hasammal, ahol összevarrták a sebem. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, és baromi dühösen fordultam vissza, hogy leteremtem ezt a kis szukát. De már el is tűnt a szemem elől az a kis liba. Egyesek túl sokat engednek meg maguknak…-fortyogtam magamban, és leültem egy kicsit pihenni a padra, hogy erőt gyűjtsek, meg kicsit helyrejöjjek. Előszedtem a mp3-amat is és Evanescense dalokat kezdtem el hallgatni. Nagyon kedvelem az együttest, meg a zenéjük pont illik a hangulatomhoz manapság. Elmélyülten hallgatam a zenét, amikor egyszer megjelenik a szemem előtt egy pohár kávé. Csodálkozva néztem fel a „tulajdonosára”, aki nem más volt, mint Lewis.
- Leülhetek?- kérdezte kedvesen.
- Igen.- nyögtem ki meglepetten.
- Ez a tiéd.- nyomta a kezembe a kávét.
- De miért hoztál nekem kávét? Meg úgy egyáltalán, miért jöttél?- kérdeztem értetlenül.
- Láttam az előbbi esetet Tamaraval, remélem nem lett bajod. És amúgy is tartoztam neked egy kávéval, nem emlékszel? Bahrein..- magyarázta.
- Semmiség. Nem okozott csalódást. De mi ez a kávésztori? Tudom, hogy tartozol eggyel, de miért most jöttél ezzel elő?- kérdeztem.
- Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Tudom, hogy voltak nem túl szép húzásaim, és azt szeretném, hogy borítsunk fátylat rá, és remélem, hogy ezentúl megpróbálunk még ha nem is barátok lenni, de nem is utálni egymást.- nézett rám.
- És egy kávéval akarsz lekenyerezni? Amyék küldték hozzám?- kérdeztem kicsit ironikusan.
- Nem akarlak lekenyerezni semmivel, csak szeretném, ha normális lenne a viszony köztünk. És nem ők küldtek. Magamtól jöttem.
- És miért csak most jutott ez az eszedbe? Hamarabb is megtehetted volna..
- Tudom..Tudok a balesetedről is, és arról, hogy megrázott a dolog. Sokan aggódtak érted itt az f1ben, és én is kívántam, hogy épülj fel gyorsan.- mosolygott rám.
- Aha. Sóval csak a baleset miatt van ez. Nem kell engem sajnálni, vagy emiatt jópofizni velem.- csattantam fel.
- Én nem sajnállak le, örülök, hogy jól vagy, és itt vagy megint, és jópofini se akarok. Csak szeretném, hogy ne marjuk egymást mostantól.- védekezett.
Elgondolkodtam. Lehet, hogy tényleg békülni akar, ami nagy szó tőle, a régi dolgokat illetően kettőnk között.
- Végülis, oké, rendben. Lehet róla szó. Én benne vagyok.- mondtam és a kezemet nyújtottam felé.
- Köszönöm szépen Isabel! Remélem, hogy el tudjuk majd viselni egymást a későbbiekben.- mosolygott és kezet ráztunk.
Azért ez rendes dolog volt Lewistől. Meglátjuk, hogyan viszonyulunk egymáshoz innentől. De most ismét vár egy zűrös hétvége az f1ben….

40. rész

Teljesen magamba zuhantam… Sebi csak segíteni akart nekem, erre én… Nem gondolkodtam sokáig a tettemen, hanem felpattantam, és rohantam, ahogy csak bírtam vissza a hotelbe. Bedörömböltem Sebi szobájába de nem nyitott ajtót. Utána Natyhoz mentem egyből, mert volt egy érzésem, hogy Sebi csak hozzá mehetett.
- Szia Naty! Sebi itt van nálad?- kérdeztem levegő után kapkodva.
- Szia! Igen, itt van. Te jó ég, mi történt veled? Tisztára át van ázva a ruhád, és remegsz! Meg amúgy is, mi történt Sebivel? Feldúltan jött be hozzám, és amikor kérdeztem, hogy mi baja, csak annyit nyögött ki h Isa…- mondta aggodalmas hangon.
- Eláztam a parkban, meg futottam. Beszélhetnék Sebivel, utána elmondok mindent.- kértem Natyt, aki mutatta, hogy Sebi a szobában van.
Óvatosan benyitottam. Sebi a fotelben ült, és a falat bámulta. Rámnézett, amikor bejöttem, de egyből el is fordította a fejét.
- Sebi!- szólítottam meg halkan.
- Mit akarsz?- kérdezett vissza dühösen.
- Ne haragudj. Én nem akartam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Saj..-folytattam volna, de közbevágott.
- Mond Isabel, normális vagy?- kérdezte, mire én megráztam a fejem.
- Költői kérdés volt, de valahogy én is így gondolom.- mondta cinikusan.
- Én tényleg nem akartalak megpofozni, egyszerűen nem tudom mi lett velem. Csak el akartalak lökni, és véletlenül elcsattant ez.- hajtottam le a fejem.
- Véletlenül hogy lehet felpofozni valakit? Én csak segíteni akartam neked! Ezt érdemeltem?- mondta vádlóan, de úgy, hogy megszakadt a szívem.
- Tudom, és én vagyok a legnagyobb hibás, csak annyira szétestem az utóbbi időben, annyira sok minden történt velem..főleg rossz dolgok. Kérlek, Sebi, bocsáss meg, én annyira bánom, amit tettem, hidd el, ez életben nem bántanálak meg, most se akartalak megbántani! Az egyik legjobb barátom vagy, kérlek, ne vágjuk sutba ezt a barátságot!- könyörögtem neki sírva, de ő teljesen érzéketlen maradt, és továbbra is a falat bámulta.
- Mindenkivel történnek rossz dolgok. Mégse bántjuk meg a barátainkat. Azért vagyunk itt veled, hogy segítsünk, de te nem engeded. Per pillanat most mi volt a bajod a parkban?- kérdezte.
- Volt egy kis vitánk Robbal, és én mindenáron egy kis magányra vágytam, ki akartam szellőztetni a fejem.- válaszoltam megtörten.
- Akkor vele is beszélned kellene, nem gondolod?- nézett rám, mire bólogattam.
- Kérlek Isa, hagyj magamra most. Azt hiszem, most egy ideig ne is keressük a másik társaságát, legalábbis én nem fogom a tiéd, ajánlom neked is, hogy ne keress.- mondta szigorúan. Még mondani akartam neki valamit, de rájöttem, hogy felesleges. Az én idióta viselkedésemnek köszönhetően, siekrült vele is jól összeveszni. Gratulálok Isabel, ez aztán a teljesítmény. Egy nap alatt 2 számomra nagyon fontos emberrel összeveszni.- gondoltam keserűen.
Lehajtott fejjel mentem ki a szobából, Naty az előszobában állt, és zavartan viselkedett.
- Mi történt Isa?- kérdezte zavartan, és olyan szétszórt volt.
- Te hallgatóztál Naty?- kérdeztem tőle.
- Én? Dehogyis.- mondta, és elkapta a tekintetét.
- Nem most jöttem le a falvédőről. Valld be!- parancsoltam rá, kicsit játékosan.
- Rendben van. Igen, hallgatóztam, de csak azért, mert hallottam, hogy Sebi dühös hangját, és azt, hogy sírsz. Ne haragudj, csak kíváncsi voltam, hogy mi van hiszen olyan feldúltak voltatok.- sütötte le a szemét.
- Nem haragszok. De gondolom, akkor már majdnem mindent tudsz, hogy mi ez az egész.- sóhajtottam.
- Nos, igen, az okot, hogy Sebi miért ilyen, és miért haragszik rád, tudom. De azt, hogy miért, az még titok előttem.- nézett rám.
Elmeséltem Natynak mindent, a mai megérkezésemtől kezdve, Robbal való vitáinkig, és azt, hogy pontosan mi is történt a parkban. Nem lepődtem volna meg, ha Naty is haragudna rám, de ő nem tette.
- Váoo. Ez aztán az esemény. Sajnálom. Tudom, hogy nem akartad szándékosan, csak sajnos, ez már megtörtént, nem tudunk változtatni rajta.- ölelt meg.
- De Sebi úgy haragszik rám, és ez fáj a legjobban, hogy annyira megbántottam.- keseregtem a vállán.
- Tudom..tudom.. De ne aggódj, most durcizik egy kicsit, és utána megenyhül. Ebben biztos vagyok. Meg rá lehet sergíteni kicsit a dolgokra.- mosolygott Naty.
- Ezt hogy érted?- kérdeztem értetlenül.
- Beszélek a kölyök fejével,és próbálom jobb belátásra bírni, hogy minél hamarabb ki tudjatok békülni. Nekem is rosszul esik,ha ti nem beszéltek egymással.- vigasztalt meg.
- Köszönöm szépen Naty. Istenem, mit is kezdenék nélküled?- mondtam hálásan, és megpusziltam.
- Most pedig menj, pihend ki magad, és vegyél egy forró fürdőt, mert tisztára át vagy fagyva.- „utasított”.
A szobám felé menve belebotlottam Kimibe is.
- Isabel! Szia! Te itt vagy? Mi újság? Hogy vagy?- kérdezte örömködve.
- Szia Kimi! Kösz megvagyok, a körülményekhez képest.- mosolyogtam rá.
- Ráérsz most, beszélgetni szeretnék veled.-mondta, és a szobája felé mutatott.
- Bocsi Kimi, de éppen én is a szobámba tartottam, eláztam teljesen.- magyaráztam.
- Nálam is van takaró. Rég nem dumáltunk.- győzött meg.
Kimi rendes volt,és hozott nekem egy jó meleg takarót. Viszont egy jó forró tea helyett, egész mást kaptam tőle.
- Vodka?- néztem rá nevetve.
- Jobban felmelegít mint a tea.- válaszolta sunyin.
- Az biztos. Jó korán elkezded a piálást. Még este sincs.- mosolyogtam.
- Egy kortyot nem ittam még, meg nem vagyok én alkesz. Na, idd meg, egyből jobban leszel.- vigyorgott.
- Hűű, ez aztán erős. De máris érzem jótékony hatását.- köhögtem.
- A legjobb minőségű finn vodka, kérlek szépen.- mondta büszkén, mire elnevettem magam.
- Mesélj Isa, mi jó történt veled, mióta kikerültél a kórházból?- érdeklődött.
- Sok minden történt, de nem egészen jó dolgok.- mondtam, mire rámnézett nagy szemekkel.
Neki is elmeséltem mindent töviről hegyire, elmondtam a babát, Robot, és a mai eseményeket. Annyira lehidalt az infoktól, hogy a végén ő is felhajtott egy pohár vodkát.
- Az anyját! Veled aztán történtek dolgok. Mondhatnám, hogy nem unatkozol, de nem akarlak megsérteni.- mondta döbbenten.
- Hát nem. Teljesen összejöttek a rossz dolgok, és folyamatosan történik valami rossz. És úgy érzem, hogy már nincs erőm „kontrollálni” ezeket. Tudom, hogy mellettem állnak nagyon sokan, de mégis nekem kell egyedül leküzdenem ezeket, és teljesen szétcsúsztam. Fernando és Carlo meglátogatott a héten, és olyan jó volt velük beszélgetni, nagyon jól esett, hogy ott vannak velem, és jókedvem is lett utána, Amy is eljött, és jót dumáltunk, és úgy éreztem, hogy végre egy kicsit jobb a helyzet. Aztán eljövök ide, összeveszek Robbal, és megbántom a legjobb barátomat. Egy lépés előre, kettő hátra. Vagy lehet, már az f1-el van a baj, és itt csak vonzom a bajt.- sóhajtottam szomorúan.
- Elhiszem, hogy most csak a rossz történik veled, de minden gödörből van kiút, és ennyi rossz után, csak történni kell valami jónak is. Sebi miatt meg ne aggódj. Meg fog bocsátani, csak most érthető okokból, még nagyon haragszik.- mondta biztatóan.
- Köszi Kimi a bátorítást. Tündér vagy. Sebivel Naty fog beszélni, és próbálja enyhíteni a helyzetet.- mondtam.
- Az jó lesz, Naty ismeri a legjobban, biztos fog valami eredményt elérni vele. De ha akarod, én is beszélhetek vele, hiszen nekem nagyon jó barátom Seb.- mosolygott rám.
- Megtennéd? Jaj Kimi, te egy angyal vagy. Köszi szépen!- pusziltam meg boldogan.
- Persze, hogy megteszem. 2 barátomat kibékítem egymással.- mosolygott.
Beszélgettünk még jelentéktelen dolgokról, aztán én elvonultam a saját szobámba, vettem egy fürdőt, és irány az ágy. Pár ember keresett telefonon, Fernando, Amy és apa, de Rob nem volt köztük. Mit is vártam.. 

39. rész

Csütörtök délelőtt összecsomagoltam, és elindulta apával Németországba. Apa aggódott értem, de a lelkére beszéltem, hogy jól vagyok. Testileg már egész jól voltam, lelkileg még nagyon messze álltam a jótól… Kisebb papírmunkákat kellesz majd végeznem a hétvégén. Ez is jobb, mint a semmi, legalább nem fogok unatkozni.
A szállodában első dolgom volt, hogy felkeressem Robertet, és „meglepjem”. Bekopogtam a 534-es szobába. Rob ajtót nyitott, és majdnem hátast dobott a meglepetéstől.
- Hát.., hát..te?- habogta.
- Hát, hát..én.- csókoltam meg, és belibbentem a szobába.
- Mit keresel itt?- kérdezte még mindig nem térve magához.
- Itt dolgozok. Nem tudtad?- pillogtam rá ártatlanul.
- De nem otthon kéne lenned?- kérdezte megrovón.
- Megható, hogy mennyire örülsz nekem. Komolyan. Mindjárt elsírom magam.- csattantam fel.
- Én nem úgy gondoltam, Isa! Csak szólhattál volna, hogy te is itt leszel!- vágott vissza ő is indulatosan.
- Tudod, a meglepetéseknek van egy sajátossága, mégpedig az, hogy nem szokták bejelenteni őket. – mondtam gúnyosan.
- De nem lesz belőle baj, hogy itt vagy? Jól érzed magad?- kérdezte aggódva.
- Még magától Bernie-től is engedélyt kértem, hogy itt legyek. Komolyan mondom, az előbb futottam össze Sebi-vel, még ő is jobban örült nekem mint te! Ha ennyire nem örömteli az ittlétem neked, már itt se vagyok, na ciao!- kiabáltam, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Dühösen mentem el a szállodából. Csak gyalogoltam céltalanul, mígnem rábukkantam egy kis parkra, a városközpontban. Fogtam egy kispárnát, amit az egyik padon találtam, leültem a fűbe, és néztem a tóban úszkáló kiskacsákat. Pörgött az agyam ezerrel. Nem erre a fogadtatásra számítottam tőle, egyáltalán nem. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy lát, hogy itt leszek vele hétvégén. A barátiam jobban törödnek velem, és jobban foglalkoztatja őket a hogylétem, mint őt. Pedig neki kellene a legjobban aggódnia, legalábbis szerintem. Már Genfben is furcsa volt. Törődött velem meg minden, de nem volt az igazi, és ha szóba akartam hozni a baleset témát, akár a baba témát, egyből terelte a témát, vagy rávágta, hogy most nem alkalmas az időpont rá, majd nyugodtabb körülmények között beszélünk róla. Ha így megy a dolog, akkor nagyon sokára lesz az a nyugodt körülmény.
Nem tudom meddig ülhettem a parkban, de teljesen kiesett az időérzékem. Fáradt voltam, szomorú, és nagyon dühös. Közben az eső is eleredett, elég rendesen, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Haza akartam menni. Most már bánom, hogy eljöttem.
- Isabel?- hallottam meg Sebi hangját. Összerezzentem.
- Mit akarsz?- néztem fel rá dühösen.
- Mit keresel te itt? Ebben a zord időben?- kérdezte meglepve.
- Nem látod? Meditálok.- mondtam gúnyosan.
- Rosszul csinálod, mert 1. nem lebegsz lótuszülésben, 2. ha meditálnál, nem lennél ilyen morcos, hanem nyugodt lennél.- válaszolta nevetve.
- Nem vagyok most vevő a jópofaságodra Sebastian!- horkontam fel. Csak akkor hívom Sebastiannak, ha mérges vagyok.
- Gyere Isa, menjünk vissza a hotelba. Tisztára átfagytál. Nehogy beteg legyél itt nekem, így is még nem tökéletes az immunrendszered.- válaszolta, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Hagyj Sebastian! Jól vagyok. Mint látod, van rajtam kabát.- mondtam gúnyosan.
- Egy vékony bőrkabát nem sokat ér. Esernyő nélkül vagy. Gyere Isa, ne légy már ennyire önfejű! Már kerestek.- mondta, már ő is ingerülten.
- Ugyan ki? Kinek hiányzom én?- mondtam megvetően. Robnak biztos nem.- tettem hozzá gondolatban.
- Keres apukád, Amy és Fernando is. Na, gyere, már biztos aggódnak, hogy hol lehetsz.- nyújtotta ismét a kezét, de ellöktem.
- Majd megyek. Nem fognak belehalni, ha nem beszélnek velem most azonnal.- mondtam mérgesen.
- Isabel, mi a fene történt veled? Most szépen elviszlek a hotelba, és kész!- mondta indulatosan, lehajolt hozzám, hogy felsegítsen
- Mi abban az olyan nehéz megérteni, hogy nem?!- kiabáltam, és el akartam lökni a kezát, de a következő dolog, egy csattanás volt. Riadtan néztem Sebire, aki az arcát fogta, és baromi dühös volt.
- Normális vagy Isabel??!!- kiabálta mérgesen, megfordult,és futásnak eredt.
- Sebastian!!!!!- kiabáltam utána, de hiába.
Édes istenem, mit tettem…- mondtam magamnak halkan, és 2 kezembe temettem az arcom.

38. rész

Másnap anyától is bocsánatot kértem, a viselkedésem miatt, és megígértem, hogy összeszedem magam. De megígértettem vele, hogy apának nem mondja el, a babát. Tudom, nem éppen szerencsés, hogy most békültünk ki, és máris megint titkolózunk előtte, de féltem, hogy ez a most még törékeny béke kárára menne, és apa nem lenne ilyen megértő. Ő most nagyon boldog attól a ténytől, hogy egyben megvagyok, és semmi bajom, és neki sincs többé bűntudata, plusz kibékült anyával is.. nem akartam megint elkeseríteni. Délután megint érkezett egy kedves látogatóm, Amy személyében.
- Szia Isa! Jaj, ne haragudj, hogy nem tudtam bemenni hozzád a kórházba múlt héten, csak teljesen el voltam havazva melóval.- ölelt meg szorosan.
- Semmi baj. Nagyon örülök, hogy itt vagy. Ülj le.- kínáltam fel egy helyet.
- Hogy vagy?- kérdezte aggódva.
- Gyorsan épülök fel, napról napra jobban vagyok, igaz, még nem a tökéletes, de haladok. Csak sokszor fáradékony vagyok.- magyaráztam.
- De ez nagyon jó hír, hogy ilyen gyorsan épülsz fel,és legalább anyukád itt van, hogy segítsen neked. Robert is itt volt veled?- kérdezte mosolyogva.
- Igen, itt volt velem pár napig, de tegnap délelőtt hazament, majd hétvégén úgyis találkozunk a futamon, meg azért napi szinten tartjuk a kapcsoltatot.
- Az jó. De..de ki akarsz jönni a futamra?- kérdezte döbbenten.
- Igen, mert megőrülök, ha nem lehetek kint. Hidd el, nekem ez az életem. De nyugi, nem fogok dolgozni, nem is bírnám, csak szeretnék kint lenni. Meg végülis a német nagydíj lesz. Mondhatni „hazai” futam.- mosolyogtam.
- De biztos, hogy nem lesz baj? Nem kéne előbb beszélned a dokival?- nyagatott.
- Én dokit egy darabig nem szeretnék látni magam körül. Nem lesz baj, anyának, emg apának is említettem már, hogy megyek, nem tetszett nekik, de végül nagy nehezen beadták a derekukat. Anya apa lelkére kötötte, hogy 2 szeme rajtam.- válaszoltam neki.
- És Rob is tudja, hogy mész?- kérdezte vidáman.
- Nem, neki meglepetés lesz.- mondtam,és kicsit elkomorult az arcom.
- Mi a baj, Isa? Van valami Robbal összevesztetek, vagy mi?- kérdezte aggódva.
- Nem, nem vesztünk össze..csak. Amy, neked is el kell mondanom egy dolgot.- kezdtem hozzá.
- Megijesztesz, csajos. Miről van szó?- kérdezte.
Elmeséltem neki töviről, hegyiről a baba dolgot, Robert reakcióját, és David anyját is belevetem a sztoriba. Szegény Amy, majdnem besokkolt ezeket az infokat hallva.
- Isa, én nem is tudom, mit mondjak. Tisztára sokkot kaptam, így hallva az infókat, hát még neked milyen borzalmas volt átélni ezeket. Én annyira sajnálom, hogy nem voltam ott veled.- ölelt meg szorosan.
- Mondtam már, hogy semmi baj. Most itt vagy, és én nagyon örülök, hogy mellettem vagy. És ne legyen emiatt bűntudatod, voltak akik ott voltak velem a kórházban, nem voltam egyedül. Még most is ki vagyok bukva emiatt, de azon vagyok, hogy összeszedjem magam.- sóhajtottam.
- Megértem. Nagy lelki erő kell ehhez, de ha én is bármiben tudok segíteni, csak szólj. Illetve, lehet, hogy tudnék is segíteni. Lehet, hogy eleinte nem fog tetszeni, de azért hallgass meg légyszí. Ismered Victoria Cobourgot?- kérdezte.
- Nem. Ki ő?- érdeklődtem.
- Ő is a Foma1ben dologzik, német lány. A Forma1 hivatásos pszichológusa, ha lehet így mondani. Nagyon kedves lány, a legjobb barátnőm, nem mellékesen. Már sokaknak segített, rajtam is, amikor úgy éreztem, hogy teljesen szétcsúszott az életem, és csak a rossz dolgok történtek velem. Szerintem neked is sokat segítene.- válaszolta.
- Agyturkászhoz akarsz küldeni?- kérdeztem meglepve.
- Ő nem agyturkász. Iletve végzettsége szerint az, de ne úgy képzeld el, hogy egy díványon kell feküdnöd, ő meg hülyébbnél hülyébb kérdéseket tesz fel neked. Nem, ő modernebb felfogású. Képzeld el úgy, mintha egy nagyon jó barátnőd lenne, akivel mindent meg tudsz beszélni, és ő jó tanácsokat ad, hogy szerinte mi lenne a helyes. Hiszem, ha elmennél hozzá egyszer, és kibeszélnéd magamból ezt a szörnyű eseményt, máris jobb lenne, és ő is bizalmasan kezelné az infót, mivel köti az orvosi titoktartás. Tessék, itt a névjegye. A FIA motorhomejában megtalálod minidig, vagy a Toyotásokkal lóg sokat.- magyarázta.
- Köszi szépen a segítségedet, Amy. Még meggondolom a dolgot, de szerintem valamikor időt szakítok rá.- válaszoltam.
- Ez a beszéd!- nevetett.

37. rész

Gyorsan elteltek a napok a kórházban, elég sokan bejöttek a csapattól, és más csapatoktól látogatóba. Nick, Felipe Rafával, és Kimi. Sebi pont akkor volt bent, amikor vért vettek tőlem a nővérek, szegény rosszabul nézett ki, mint én a balesetem után. Na jó, ez erős túlzás, de egy hippo reklámban szerepelhetett volna. Neki is elmondtam a dolgot, nem nagy meglepetésre őt is besokkolta az info, és egyből előjött az atyáskodó énje, szinte átvedlett pszichodokivá. Jólesett, de egy idő után, már én éreztem magam zavarban, hogy ennyire lelkizik. Lehet, hogy egy kicsit megsértődött, hogy rászóltam, tudom, hogy jót akar, és nagyon szeretem, de ami sok az sok. Amy nem tudott bejönni a kórházba, mert számos dolog közbejött neki, de megígérte, hogy mindenképpen eljön hozzám a jövőhéten valamikor. Hiányzik.
Amikor csak anya és Nina volt bent a kórteremben, elmondtam nekik mindent. Anya sírva fakadt, Nina is közel állt hozzá, de nem tudott mit mondani. Próbáltak lelket önteni belém, de kicsit kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki ugyanazt hajtja. Igenis, megértettem, mindenki sajnálja, és mellettem áll, de nem ők vannak ebben a helyzetben, és nem tudják átélni azt, amit én.
-Melyik ruhádat hozzam be szombaton neked?- érdeklődött Nina péntek délután.
- Azt a kis fekete, egyszerű ruhát.- válaszoltam.
- Azt? De az olyan, régi már. Azt nem is igazán szeretted. Valami mást esetleg?- erősködött Nina.
- De most azt akarom felvenni! Nem vitatkozom!- förmedtem rá, mire megszeppenve odébbállt.
Robert vitt haza, és bejelentette, hogy ott marad velem pár napig. Sőt, anya is odaköltözik hozzám, pár napra. Ennek nagyon örültem, mert azért valljuk be, tényleg egy súlyos baleseten vagyok túl, és nem vagyok még 100%-os. Testileg se, lelkileg meg..ezt inkább ne firtassuk. Robertről sok mindenről beszélgettünk, de sose került szóba a baba téma, és ha esetleg szóba került, nem merültünk el mélyebben a témában. Mintha ő nem akart volna róla beszélni.
- Anya, nem vagyok béna! Járni tudok, minden végtagom megvan, és nem kell úgy bánni velem mint egy kisgyerekkel!- fakadtam ki. Ez a mondat vagy 100-jára hangzott el tőlem a pár nap alatt. Hihetetlen, hogy élni nem hagyott. Tudom, hogy szeretetből teszi, de kezd elegem lenni.
- De csak segíteni akarok, Isa! Miért vagy ennyire kiállhatatlan, mióta hazajöttél? Igen, az vagy, hiába nézel rám nagy szemekkel.- förmedt rám anya.
- Szóval kiállhatalan vagyok, ugye? Én nem kértelek meg rá, hogy segíts nekem, elboldogultam egyedül is! - kiabáltam vissza.
- Nem ismerek rád, ez az igazság. És Robert is panaszkodik..- kezdett bele anya, mire félbeszakítottam.
- Úgy! Szóval ti ketten összedugjátok a fejeteket, és eldöntitek, hogy mi lenne a jó Isa lánykának. Kösz szépen, de ebből kérek.- vágtam a fejéhez dühösen.
- Isabel! Lányom. Tudom, hogy min mész most keresztül, és látom, hogy szenvedsz. Próbálod erősnek mutatni magad ezzel a makacs és flegma viselkedéssel, de belül nagyon is érzékeny vagy, és szétestél. Robert is ezt említette meg nekem, hogy nagyon flegma vagy néha vele is, és tanácsot kért, hogy mit csináljon. Én azt mondtam neki, hogy legyen türelmes, és adjon időt neked. Az idő mindig jó ellenszer. Ezt már 100x hallottam.- motyogtam magamban, és egy grimaszt is vágtam hozzá.
- Mi a véleményed Isa?- kérdezte anya, de egyáltalán nem mérgesen.
- Az, hogy mindenki hagyjon békén!- kiabáltam, befutottam a szobába, és becsaptam az ajtót. Összekuporodtam az ágyon, és folytak a könnyeim. Kopogást hallottam a bejárati ajtón.
- Mi van itt? Átjáróház?- gondoltam mérgesen.
Anya nyitott ajtót, és mintha Fernando, és Giancarlo hangját hallottam volna…

Kénytelen kelletlen én is kimentem a szobámból, és beigazolódott a gyanúm. Tényleg Fernando és Carlo látogatott meg.
- Sziasztok! Hát ti?- kérdeztem meglepve.
- Szia Isa! Gondoltuk, hogy meglátogatunk, mivel én múlt héten nem tudtam bemenni hozzád a kórházba, Carlo meg aggódott érted, én szóltam neki, hogy már itthon vagy, így ő is eljött. Ugye nem baj?- kérdezte Ferni kedvesen.
Nem voltam a legjobb hangulatban, ennek ellenére örültem, hogy eljöttek, és Carlotól is nagyon rendes volt, hogy ő is tiszteletét tette nálam.
- Dehogy baj, sőt örülök nektek.- válaszoltam, és próbáltam egy hamis mosolyt az arcomra csalni.
- Hogy vagy Isa?- kérdezte Carlo aggódva.
- Megvagyok, már sokkal jobban. Egyre javul az állapotom.- válaszoltam neki.
- Isa, nem lenne kedved sétálni velünk egy kicsit? Elmennénk a Genfi tóhoz kicsit beszélgetni, miegymás.- vetette fel Ferni.
- Nem is tudom. Annyira nincs most kedvem öltözködni,meg sétálni.- húztam el a számat.
- Isa, muszáj menned egy kis levegőre, nem ülhetsz itthon egész nap.- szólalt meg anya.
- De jó, hogy még ebbe is beleszólsz, hogy mikor hova menjek.- csattantam fel.
- Én nem szólok bele, csak javasoltam, hogy kicsit ki kellene mozdulnod, így gyorsabban menne a gyógyulásod is, ha egy kicsit a friss hegyi levegőn vagy.- kontrázott.
- Rendben van. Igenis, kapitány!- tisztelegtem gúnyosan. Ferniék csak döbbenten néztek rám.
- 10 perc és kész vagyok.- mondtam nekik, és elvonultam a szobámba. Egy sötétlila feliratos tuikára esett a választásom, hozzá felvettem egy fekete harisnyát, fekete tornacipőt, illetve egy fekete táskát.
- Vagány cuccok.- véleményezte Ferni a kinézetemet.
- Most ehhez van kedvem.- grimaszoltam, mire Ferni csak szomorúan csóválta a fejét.
- Indulunk akkor?- kérdeztem türelmetlenül.
- Igen, menjünk.- szólalt meg Carlo.
Amíg el nem értük a genfi tavat, jelentéktelen dolgokról beszélgetünk a srácokkal. Carlo kérdezgetett főleg, hogy mi újság van velem, hogy vagyok, de a balesetet mindketten kerülték.
A genfi tónál leültünk egy padra, és a tavat figyeltük. Kezdett lehűlni a levegő, így Carlo felajánlotta a kabátját. Végül Ferni volt az, aki megszólalt:
- Mi volt az a kis vita anyukáddal Isa?- kérdezte.
- Semmi.- vontam meg a vállam.
- Nekem nem úgy tűnt. Meg amikor a ruházatodra véleményt mondtam, én azt nem rosszindulatóan tettem, csak megjegyeztem, hogy vagányak, errefel besértődtél. Mi a baj?- nézett rám komolyan.
- Egyszerűen elegem van abból, hogy úgy kezel, mintha kisgyerek lennék, mióta kiengedtek a kórházból. Tudom, hogy nagyon súlyos balesetem volt, és szükségem van a pihenésre, de ez szerintem nem azt jelenti, hogy bábuként kezeljen. Jót akar, tudom, de ez már terhes számomra. Jól vagyok, nem fáj egetverően semmim, próbálom túltenni magam a baleseten. Te meg ne haragudj, nem volt szándékomban megsérteni téged, csak anya felhúzott.- fakadtam ki.
- Megértem a problémádat Isa. Ilyenkor az ember inkább magányra vágyik, próbálja feldolgozni a történteket, és egyszerre örül neki, és zavarja a többiek túláradó szeretete, meg aggódása. Az a legrosszabb, amikor lesajnálják az embert, persze nem rosszindulatból, csak sajnálják, és próbálják úgy megoldani a helyzetet, hogy mindenben kiszolgálják az embert, és teljesen elveszik az önállóságát, ezt is csak szeretetből, de megértem, hogy mennyire nem jó érzés.- mondta Carlo.
- Igen, Isa, Carlonak igaza van mindenben. Próbálj türelmes lenni anyukáddal és a többiekkel, mert ők csak jót akarnak neked, és mi is itt vagyunk, ha bármi baj van. Vagy ha már tényleg eleged van, akkor ne legyél ideges, vagy veszekedj velük, hanem próbálj normális hangnemben beszélni velük, hogy egy kicsit úgymond „vegyenek vissza”- tette hozzá Ferni.
- Én ezt megértem srácok, és köszi a biztatást, meg a tanácsadást, de higgyétek el, én most mindennél jobban vágyom arra, hogy egy kicsit magamra hagyjanak, és tudjak gondolkodni.- mondtam szomorúan.
- Teljes mértékben megértelek Isa. Egy ilyen baleset mély nyomot hagy az emberben. Akár az f1-es pilótákat is hozhatnám példának. Ott volt Rob szörnyű balesete. Az első percekben még a legoptimistábbak se hitték, hogy egy darabban kiszedik a kocsiból, meg hogy újra tud versenyezni, de látod, kutya baja se lett, és az első gondolata az volt, hogy mikor tud újra versenyezni. Vagy akár az én 2003-as balesetem. Szörnyű volt megélni, és utána voltak fájdalmaim, de túl kellett tennem magam rajta különben megőrülök, és ha félelemmel szállok be a kocsiba, akkor megette a fene az egészet, felesleges akkor versenyeznem. Ha most csak arra gondolsz, hogy úristen soha többé nem ülök kocsiba, akkor egész életed tiszta stresszben fogod leélni, hogy lassan mindentől félned kell. Fogd fel úgy, hogy igen, volt egy nagy balesetem, de szerencsés vagyok, hogy túléltem, komoly következmények nélkül és tiszta lappal kezdhetek mindent, ha mondhatom így. – magyarázta Ferni.
- Van benne igazság, amit mondasz Fer. De itt nem csak a balesetről van szó.- hajtottam le a fejem szomorúan.
- Hanem?- kérdezte aggódva Fer. Nincs mese, muszáj elmondanom nekik, ha már belekezdtem.
- A baleset után derült ki, számomra is, hogy várandós voltam, és elvesztettem a babát a nagy vérveszteség miatt.- mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? Mit mondtál Isa?- kérdezte döbbenten Ferni, de szerintem mindent hallott, csak nem hitte el első hallásra.
- Elvesztettem a kisbabámat Fernando!- mondtam szomorúan.
Mind a kettőnek kikerekedett a szeme, és pár percig megszólalni se tudtak.
- De….- kezdett bele Ferni.
- Mit de?- kérdeztem vissza indulatosan.
- Ez mikor derült ki?
- Már mondtam. A baleset után amikor magamhoz tértem, a doki azon az estén közölte velem, hogy a vizsgálatok szerint terhes voltam, de még a terhesség nagyon korai szakaszában jártam, össz-vissz 2 hetes volt a magzat, és mondta a doki, hogy sajnos nem vészelte át a balesetet. Még én se tudtam róla, hogy terhes lennék, mivel még semmilyen „gyanús” tünet nem volt nálam. Ennyi.- válaszoltam szomorúan.
- Jézusom, Isa! Én borzalmasan sajnálom. Ne haragudj, hogy feszegettem a baleset témát, ha tudtam volna…- mondta Fer sajnálkozva.
- Nem a te hibád Fer. Úgyis elmondtam volna most nektek. Csak olyan szörnyű érzés.- válaszoltam a sírás határán.
- Én is nagyon sajnálom Isa. Egy nőnek nincs is rosszabb érzés, mint az ilyen, pláne ha még azzal is kell szembesülnie, hogy várandós is volt, és egy percig se örülhet a hírnek. – szorította meg a kezem biztatólag Carlo.
- És Robert? Tudja?- kérdezte halkan Fer.
- Persze, hogy tudja. Neki mondtam el elsőnek. Nagyon ledöbbent, és sajnálja a dolgot, és próbál lelket önteni belém, és megmagyarázni, hogy nem az én hibám. De úgy érzem, hogy túl hirtelen érintetette ez az info, és nem tud mit kezdeni a dologgal, azóta nem is beszéltünk erről a témáról, pedig én szerettem volna, de úgy tűnik, mintha ő kerülné ezt a témát. Nem tudom..nem tudom.- sóhajtottam.
- Robertet is meg lehet érteni. Őt is besokkolta az info, és szerintem még most emészti ő is a dolgot. Hidd el, szerintem őt is nagyon bántja a dolog, és őrli magát, csak tudod, hogy ő nem az a fajta, aki szívesen beszél ilyen témáról. Adj neki időt, és amikor elcsitultak a kedélyek, akkor beszéljétek meg ezt a témát.- felelte Fer.
- De mi volt az, hogy Robert próbált meggyőzni, hogy nem a te hibád volt? Azt ne mondd nekem, hogy magadat hibáztatod ezért, mett ez nagyon nagy csacsiság.- nézett a szemembe Carlo.
- Tudom, de akkor is bűntudatom volt miatta, és még most is van. Egyszerűen nem tudom túltenni magam a dolgon. Tudom, hogy ez egy szörnyű véletlen baleset volt, de végülis én voltam az, aki 160-al közlekedett az úton. Ez legyen az én gondom srácok, ha nem haragudtok meg. Aranyosak vagyok, hogy így törődtük velem, de ezt nekem kell megoldanom. Lassan haza kéne mennünk nem?- álltam fel.
- Ne tereld a témát, Isa! És gondolod, hogy egyedül túl fogsz tudni rajta lépni?- kérdezte Fer. Nem válaszoltam semmit, csak visszaültem a padra, és bámultam kifelé a fejemből. Fer megfogta a kezem,és így folytatta..
- Tudod…Kate is elveszítette a kisbabánkat.- mondta. Ránéztem. Derengett valami, mintha apa említette volna régebben.
- És mikor?- kérdeztem halkan.
- 2003-ban. Ő tudott róla már, hogy várandós, csak mi is nemrég voltunk együtt, és szegény nem tudta eldönteni, hogy most mi legyen. Aztán volt egy nagy balesete az egyik futamon, és kórházba került. Ott derült ki a számomra, hogy Kate terhes, de sajnos elvetélt.- mondta Fer.
- És te mit szóltál a dologhoz?-faggatam.
- Ledöbbentem. Velem az orvos tudatta, hogy mi a helyzet, és így még fájóbb volt. Sajnáltam a babát, és Kate-et is, de én haragudtam is rá, hogy nem mondta el előbb nekem. Utána megbántam, hogy úgy beszéltem vele, ahelyett, hogy mellé álltam volna, és később megbeszéltük a dolgot.- mondta szomorúan Fer.
- Emlékszem, hogy mennyire kétségbe volt esve szegény lány. Luna segítségével csinálta meg a tesztet, de nagyon szétcsúszott, amikor megtudta az eredményt, és természetesen egyből jött tanácsot kérni, hogy mit csináljon, mert nem tudta eldönteni, hogy egyáltalán megtartsa e a gyereket vagy sem. Én azt tanácsoltam neki, hogy hallgasson a szívére. Kate nemsokára eldöntötte, hogy megtartja a picit, és el is akarta mondani Fernek, csak akkor sajnos közbejött ez a baleset.- mesélte Carlo.
Elgondolkodtam. Ez az eset az enyémnél sokkal szörnyűbb volt, és mégis túltették magukat rajta. Nekem is örülnöm kéne, hogy Rob így mellettem van, és nem fordult el tőlem, nem pedig sajnáltatnom magam. És Ferni is túltette magát rajta, pedig tudom, hogy mennyire szereti a gyerekeket. És Carlo is ott volt Kate mellett, és ő hagyta, hogy segítsenek neki.
- Köszönöm, hogy elmondtátok ezt a történetet fiúk. Kicsit magamba szálltam, és rájöttem, hogy ha Kate túltette magát rajta, akkor nekem is mennie kell, és hagynom kéne magam, hogy segítsenek a barátaim. Csak még nagyon friss a dolog, és idő kell, nagyon sok, amíg teljesen le nem zárom a dolgot.- válaszoltam nekik.
- Megértjük, Isa. Az idő mindig a legjobb gyógyszer, és a barátok is, csak engedd, hogy segítsenek, és ne légy flegma velük, és Robbal is légy türelmes kérlek.- mosolygott rám Fer.
- Megpróbálok minden tőlem telhetőt.- eresztettem meg egy halvány mosolyt.
Lassan visszaindultunk a házhoz, útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz, mindenki el volt foglalva a maga gondolataival. Nagyon jól esett az, hogy eljöttek ide, és lelket vertek belém.
- Köszönöm szépen srácok! Mindent! Elmondani sem tudom, hogy milyen hálás vagyok, hogy beszélgethettem veletek, és kicsit kihúztatok a depiből.- öleltem meg őket.
- Ez csak természetes. És tudod, hogy ha valami van, mi itt vagyunk.- mosolygott rám Fer.
- Carlo, Kate nagyon szerencsés, hogy ilyen fogadott tesója van, mint te. Neked is köszönök mindent.- öleltem meg szorosan.
- Köszi Isa. És fel a fejjel. Tudod jól, hogy engem is hol találsz meg, ha bármi van.- felelte, mire bólintottam. A srácok elbúcsúztak, és én kicsit jobb kedvvel feküdtem le aludni. 

36. rész

- Szóval..a doki tegnap este bejött hozzám, és, és tájékoztatott egy dologról.- mondtam, és nem bírtam a szemébe nézni.
- Milyen dologról? Valami rossz hír?- nyugtalankodott.
- Elég rossz. Én..én..- folytattam volna, de akkora gombóc lett a torkomban, hogy egy szót nem bírtam kinyögni.
- Az isten szerelmére, mi a bajod?- csattant fel Robert.
- Gyereket vártam a baleset idején, Rob. Nagyon kicsi volt még, és..és, sajnos nem maradt meg.- mondtam megtörtem.
Néma csend telepedett a szobára. Robert teljesen elképedt, és csak nézett rám nagy szemekkel. Nem tudtam semmit se leolvasni az arcáról. Milyen hasznos lenne, most kifejleszteni a gondolatolvasó képességet. Fél percig tartott ez a döbbenet.
- Robert, mondj már valamit! Akármit!- fakadtam ki szipogva.
- Én, nem is tudom, mit mondjak. Teljesen ledöbbentem, sokként ért ez a hír. És erről te tudtál?- kérdezte, és úgy éreztem, mintha egy kicsit vádolna engem.
- Nem tudtam róla!! A magzat még csak 2 hetes volt Rob! Mondta a doki, hogy még ilyenkor a nők többsége, még csak nem is gyanakszik a terhességre, mert nincsenek meg a jellegzetes tünetek. Nálam csak annyi volt, hogy fáradékony, meg sápadt voltam, ezek az első jelei a terhességnek, de hát hol fordult meg a fejemben, hogy én terhes lennék!- akadtam ki. Nem rá haragudtam, hanem a sorsra legfőképpen.
- Úristen, Isabel! Én borzalmasan sajnálom. Szörnyű érzés lehet. Pláne, hogy te sem tudtál róla. Kérlek, Isa, ne sírj.- mondta megtörten, és letörölte a könnyeket az arcomról.
- De borzalmas érzés. Ha én ezt tudom, akkor nem vezetek ámokfutó módjára, jobban odafigyelek az útra, nem töröm össze magam ennyire, és legfőképpen nem veszítem el a kisbabámat.- hajtottam le a fejem.
- Ne magadat vádold ezzel Isa! Ez nem a te hibád, kicsim. Kérlek, verd ki ezt a nagy butaságot a fejedből. Nem te tehettél róla, ez sajnos így történt, meg nem tudhattál semmit. Isa, nyugodj meg kérlek.- nyugtatott, meg akart ölelni, de felkiáltottam a fájdalomtól.
- Jaj, bocsáss meg. Nem akartam.- mondta, és megszorította a kezem. Én kicsit felültem az ágyon, és a fülébe súgtam:
- Haragszol rám Rob?
- Már miért haragudnék rád?- nézett rám értetlenül.
- Hogy a baleset miatt elvesztettem a kisbabánkat.- válaszoltam.
- Isa, olyan butaságokat hiszel. A baleset nem a te hibád volt. Senki nem hibás benne. Ez egy balszerencsés eset volt. Szerencse, hogy te épen megúsztad, és itt vagy köztünk. Hálás vagyok az égnek, hogy életben maradtál. Nem tudom, mit csináltam volna, ha meghalsz.- mondta szomorúam, és megsimogatta az arcom.
- Borzalmasan nehéz most. Nagyon sok idő kell ahhoz, hogy túltegyem magam rajta. És nemcsak a baleseten, hanem a baba dolgon is. Szinte besokkolt a hír. Álmomban nem gondoltam erre a végkifejletre. Persze egész más lett volna, ha a kis magzat is megmarad. Akkor is meglepődtem volna, szó mi szó, hiszen nemrég óta vagyunk együtt, és egyáltalán nem volt szó babáról, de én örültem volna neki.- jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
- Elhiszem, hogy nagyon nehéz most neked, de én itt vagyok veled, és bármiben számíthatsz. És ott van a családod, és a barátaid. Ha bármi baj van, mi itt vagyunk.- mosolygott, és megpuszilta az arcom.
Meg akartam volna tőle kérdezni, hogy ő örült volna- e a kisbabának, de rájöttem, hogy ne feszegessük ezt a témát most. Majd beszélünk erről, ha kicsit lenyugodtam.
- Igen, tudom, és szerencsés vagyok, hogy itt vagytok nekem. De tudom, hogy még nehéz időszak elé nézek. Nem lesz könnyű ilyen baleset után visszazökkeni a hétköznapokba.- sóhajtottam szomorúan.
- Megértem. De menni fog, erős lány vagy. A kritikus órákban is küzdettél, most is sikerülni fog.- bátorított.
- Igyekszek mindent megtenni az ügy érdekében.- mosolyogtam.
- Ez a szép mosoly az első lépés felé.- csókolt meg.
- Robert…Apával tudtál beszélni?- kérdeztem.
- Igen. Tegnap este felhívott, és leültünk beszélgetni.- válaszolta.
- És? Mi a helyzet köztetek?- érdeklődtem.
- Megbeszéltük a dolgot, mondta, hogy nagy lelkiismeret furdalása van a baleset miatt, és hogy így beszélt velünk, ő nem akart megbántani minket, csak olyan hirtelen jött neki, hogy együtt vagyunk, hogy kissé kiakadt, de elfogadja a kapcsolatot, és nem áll az útjába. Én is bocsánatot kértem tőle, hogy kiosztottam a kórházba, de akkor én sem gondolkoztam reálisan.- mesélte.
- Örülök neki, hogy rendeztétek a dolgot ti is. Nem esett volna jól, ha még mindig fújnátok egymásra. Én is rendeztem vele a dolgokat. Ő is belátta, hogy túllőtt a célon, és nagyon megbánta. Nem szerettem volna vele még sokáig haragban lenni, hiszen az édesapám.- elmélkedtem.
- Tudom, Isa. Csak sajnos, kellett ez a szörnyű baleset hozzá, hogy belássa a dolgokat.
- Jobb későn, mint soha.- válaszoltam keserűen.
Robert még ott maradt velem 1 órát, utána mennie kellett. Örültem, hogy viszonylag jól fogadta a híreket, és megértő volt. Rosszabbra számítottam, bevallom. Szinte már túl jó volt, hogy igaz legyen.. De lehet, hogy csak bebeszélem a dolgokat.
Egyedül maradtam a kórteremben. Volt ugyan tv, és Rob behozta a laptopomat, de semmi nem tudott lekötni. Ez volt a legrosszabb, mert így állandóan filóztam a balesetről, és az előtte történt eseményekről. Szinte görcsbe rándult a gyomrom, amikor bevillant az a kép, ahogy feldúltan beindítom a kocsi motorját.. Ha előtte kicsit lehiggadok, és inkább Robnak, vagy akárkinek kibeszélem a dühöm, akkor..- gondolkodtam, és megint bűntudatom lett.
A „kis” baráti köröm is bejött másnap hozzám. Személy szerint Amy, Naty, Fernando, és Sebi. Nekik nem akartam elmondani a babát..még. Ha kikerülök, az lesz az első. De Naty úgy tűnt mintha átlátni a szitán, mert nem voltak őszínték a mosolyaim, de nem szólt egy szót sem. Ez van, képtelen vagyok álarcot viselni. Tízenévesen is, ha rossz fát tettem a tűzre, és próbáltam eltitkolni, de egyből lebuktam. Délután, az orvos javaslata alapján lekerültem a sima baleseti osztályra, hiszen rohamosan javult az állapotom. Este a szokásos vizit alatt, a doktor közölte velem, hogy másnap a nőgyógyásztra átvisznek egy kivizsglásra. Nagyon megijedtem először, de megnyugtatott, hogy ilyenkor ez szokásos rutin vizsgálat. Mégsem aludtam egy szemet se. A legrosszabb eshetőségek jutottak eszembe, mi van ha megsérült a méhem, vagy nem lehet gyerekem. Azt nem bírnám elviselni. Ott végem lenne azon nyomban.
A gyomrom fel-alá liftezett, amikor tolták át a nőgyógyászatra. Úgy csinálok, mintha valami vesztőhelyre vinnének, vagy életemben először most mennék nőgyógyászhoz. Kicsit nevettem magamon, és próbáltam mélyeket lélegezni.
A nőgyógyász egy végtelenül kedves, és aranyos 30-as éveiben járó nő volt. Úgy vizsgált meg, hogy szinte nem éreztem semmit. A végén félve kérdeztem meg.
- Doktornő, akkor minden rendben van?
Igen, minden a legnagyobb rendben, ha lehet ilyet mondani, ilyen szörnyű esemény után. Ugyan regenerálódnia kell a méhének, de ez hamar végbemegy. De azt tanácsolom egy ideig most ne tervezzenek gyereket.- mondta. Az biztos, hogy erről szó nem lesz egy jó darabig.- gondolkoztam magamban.
- Nyugodjon meg. Olyan fehérre vált arccal jött be hozzám, hogy megijedtem. Minden rendben van.- mosolygott rám.
Míg kint vártam a papírjaimra, összefutottam egy „ismerőssel”. A francia nagydíjon megismert kisfiú, David anyja várakozott szintén a nőgyógyászaton. Megkértem az ápolót, hogy vigyen oda hozzá. Kíváncsi voltam, hogy vajon megismer e.
- Jónapot kívánok. Elnézést, hogy így megszólítom, de ugye emlékszik rám?- kérdeztem kedvesen.
A nő furán nézett rám, láttam rajta, hogy erőlteti az agytekervényeit, hogy valami beugorjon neki.
- Mintha rémlene valami. Mintha magával találkoztam volna a Forma1-es Francia Nagydíjon.- válaszolta bizonytalanul. Felderült az arcom, de egyből le is hervadt a mosoly az arcomról, amikor folytatta.
- Ugye maga volt ott a divatbemutatón?- kérdezte. Pffff…..ez nem igaz. Ennyit erről, hogy mennyire fontos volt neki, hogy gondját viseltem a fiának.
- Nem igazán. A kisfia, David, elvesztette Önöket, és én találtam rá, és viseltem gondját, pár óráig, amíg Önök érte nem jöttek.- válaszoltam nyugodtan, de legszívesebben..nem is tudom mit mondtam volna neki, de nem akartam a kismamák előtt balhét csapni.
- Ja, már rémlik valaki.- válaszolta egykedvűen.
- Hogy van David?- érdeklődtem.
- Jól van. A nagyszülőknél jól érzi magát nagyon.- felelte.
Azt nem csodálom. Ha már nálatok nem kapja meg ezt. Meg így megy ez kérem szépen sznobéknál. Szüljön gyereket, és nevelje fel a nagymama.
- Mi történt Önnel?- nézett végig rajtam. Tény, nem volt még most se egy szép látvány.
- Súlyos autóbalesetem volt a hétvégén.- feleltem.
- Nagyon sajnálom. De mit keres a nőgyógyászaton, ha nem vagyok indiszkrét?- kérdezte.
- Teljes körű kivizsgálás. Alhasi sérüléseim is voltak, és az orvosok biztosra akarnak menni.- füllentettem. Nem ettem meszet, hogy pont ennek a bőnek tálalok ki a babával kapcsolatban.
- Értem. Fő a biztonság.- mosolygott bájosan.
- Igen. És Ön miért jött a nőgyógyászatra? Ha nem vagyok indiszkrét?- mosolyogtam vissza műbájjal.
- Hát..elég kínos, de abortuszra szeretném előjegyeztetni magam. Ugyanis most nem fér el az életembe még egy gyerek nem tudom vállalni.- mondta szomorúan, de ahogy ránéztem, Oscar díjat kaphatott volna ezért a közjátékért. Mintha belém döftek volna kést. Nekem jobban fájt, mint neki a dolog. Végtelenül düh tört rám, és mérhetetlen nagy szomorúság. Igazságtalanságnak tartottam az egész sorsot. Neki megadott, hogy kisbabája legyen, és minden szívfájdalom nélkül elveteti, nekem meg..- fortyogtam belülről, és nem bírtam tovább, elfelé menet visszaszóltam neki
- Tudja, mit javaslok Önnek? Az abortusszal együtt kössék el a méhszáját is. Ha szeretne is valamikor gyereket, amit erősen kétlek, látván, hogy Davidhez hogy viszonyulnak, ne legyen. Tudja miért? Mert csak a megszületendő gyerekét büntetné azzal, hogy maga az anyja. Ne legyen anya sose, jobban jár, maga is, és a gyerek is. Na viszlát!- vetettem oda neki. Hallottam, hogy hápog, és egy szó nem jön ki a torkán. Nem érdekelt. De nem bírtam magamban tartani. Belegondoltam a helyzetembe, és könnycseppek gördültek le az arcomon.
A kórterembe visszaérve a kis családomat láttam meg. Megráztam a fejem. Ne, most ne.
- Sziasztok! Örülök, hogy itt vagytok. De most nagyon fáradt és kimerült vagyok. Ha nem haragudtok, egyedül szeretnék lenni.- eresztettem meg egy félmosolyt.
- De Isabel! Mi a baj?- kérdezte anya ijedten.
- Csak fáradt vagyok, és végtelenül kimerült, a fejem is nagyon hasogat. Ne haragudjatok, úgyis jöttök még a héten.- válaszoltam.
- De hoztam neked ételt is. Isa, nem szabad elhagynod magad, muszáj enned!- aggódott anya.
- Enni tudok egyedül is!- vágtam oda kiabálva. Mindenki ledermedt. Anya és apa egymásra néztek elképedt arccal, Nina semmit nem értett.
- Hát jó. Akkor mi mentünk is. A kaját a hűtöbe raktam, majd egyél. Mi mentünk akkor.- mondta apa, és úgy nézett rám, mintha nem is a lánya lennék.
- Sziasztok.- feleltem halkan, és kifelé bámultam az ablakon.
Nem kellett volna így felcsattanom, tudom, hogy segíteni akarnak, és szeretnek, de most mindennél jobban vágytam a magányra. Megint ugyanolyan érzés tört rám, amikor a doki tudatta velem a baba dolgot. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. A fejemet a térdemre hajtva zokogni kezdtem.
A dokik szerint hétvégén elhagyhatom a kórházat, de szigorú pihenésre köteleztek. Tim hívott délután, és a hogylétemről érdeklődött, és ő is aggódott. Átadta a jókívánságokat, és hozzáfűzte, hogy Kris is jobbulást kíván.
- Azt kétlem.- mondtam gúnyosan, és bontottam a vonalat.
- Mi van veled Isabel?- szólalt meg egy hang a kórterem ajtajában. Odafordultam, Naty volt az.
- Az istenit, nem tudnál kopogni?- förmedtem rá.
- De.- válaszolta, becsapta az ajtót, kopogott, és újra benyitott.
- Így megfelel a kisasszonynak?- kérdezte gúnyosan. Elszégyeltem magam.
- Bocsi, csak nagyon feszült vagyok. Ne haragudj rám. Szétestem.- hajtottam le a fejem.
- Észrevettem. Mi a baj, Isabel?- kérdezte aggódva, és leült az ágyra.
- Sok minden. Pontosabban, csak 1 dolog, de az felér 10 problémával.- sóhajtottam.
- Mesélj.- mosolygott rám kedvesen.
- Elvesztettem a kisbabámat Naty.- mondtam kertelés nélkül. Majdnem lefordult az ágyról.
- Mi, hogy, merre, mikor?- hápogta.
- Az orvos mondta hétfőn. 2 hetes magzat volt, és én nem tudtam róla, még nem is gyanakodtam. És a baleset miatt elvesztettem őt.- sírtam.
- Szentséges szűzanyám! Én annyira sajnálom! Kérlek, ne sírj!- ölelt meg, és a vállára borultam.
- Olyan bűntudatom van- töröltem meg a szemem.
- De miért? Nem te tehettél róla. Ezt senki nem látta előre. Ne legyen. Tudom, most nagyon fáj, de idővel minden seb begyógyul. Tapasztalatból mondom.- vigasztalt.
- Te is elvesztettél egy gyereket?- néztem rá.
- Jaj, nem. Csak nekem se volt felhőtlen az életem. Jó párszor súlyos döntések elé néztem, és a sors se volt kegyes hozzám. Úgy éreztem, hogy a szakadék legalján vagyok, de talpra tudtam állni. Neked is menni fog. Segítek.- mondta kedves hangon.
- Mindenki ezt mondja, hogy nem az én hibám, én mégis nagyon szarul érzem magam. És igazságtalan a sors. Meséltem neked a kisfiú Davidról?- kérdeztem, mire ő bólintott.
- Össztalálkoztam tegnap vele a nőgyógyászaton. Nem is emlékezett rám, pedig én vigyáztam a fiára nem is olyan rég. És amikor rákérdeztem, hogy ő mit keres itt, előadta a megfagyott gyermek dalát, hogy abortusza lesz, mert nem fér bele az életébe egy gyerek. Az ilyeneknek áll a világ, apám.- háborodtam fel.
- Úristen! De legalább megmondtad neki a magadét?- kérdezte indulatosan.
- Meg, megszólalni se tudott. De utána borzalmasan szar érzés volt, anyáékat is hazaküldtem, mert nem voltam hajlandó senkit se látni.- válaszoltam.
- És Robert? Tudja?- kérdezte halkan.
- Persze, hogy tudja. Igazából, tőle tartottam a legjobban hogy dühös lesz, meg minden de nagyon megértő volt, és ez jólesett nagyon. Szinte magam sem hittem el. Nagyon sajnálta a dolgot, és próbált lelket önteni belém.
- Robert szeret téged, Isa, így természetes, hogy megértő, és együtt érez veled.- mondta Naty.
- Igen, ezt tudom, de pesszimistán álltam hozzá a dologhoz, de nagyon jólesett minden tőle.- mosolyogtam.
- Hát itt a baj. Optimistának kell lenni.- nevetett.
- Megpróbálom összeszedni magam. Nem tudom, mennyi időbe telik majd.- szomorodtam el.
- Én bízom benne, hogy hamarosan. És mi segítünk ebben.
- Natalien! Sebinek ne szólj erről. Majd mindenkinek elmondom személyesen.- kértem.
- Na még szép, hogy nem szólok egy szót sem. Bízhatsz bennem.- válaszolta, mire egy puszit kapott.