36. rész

- Szóval..a doki tegnap este bejött hozzám, és, és tájékoztatott egy dologról.- mondtam, és nem bírtam a szemébe nézni.
- Milyen dologról? Valami rossz hír?- nyugtalankodott.
- Elég rossz. Én..én..- folytattam volna, de akkora gombóc lett a torkomban, hogy egy szót nem bírtam kinyögni.
- Az isten szerelmére, mi a bajod?- csattant fel Robert.
- Gyereket vártam a baleset idején, Rob. Nagyon kicsi volt még, és..és, sajnos nem maradt meg.- mondtam megtörtem.
Néma csend telepedett a szobára. Robert teljesen elképedt, és csak nézett rám nagy szemekkel. Nem tudtam semmit se leolvasni az arcáról. Milyen hasznos lenne, most kifejleszteni a gondolatolvasó képességet. Fél percig tartott ez a döbbenet.
- Robert, mondj már valamit! Akármit!- fakadtam ki szipogva.
- Én, nem is tudom, mit mondjak. Teljesen ledöbbentem, sokként ért ez a hír. És erről te tudtál?- kérdezte, és úgy éreztem, mintha egy kicsit vádolna engem.
- Nem tudtam róla!! A magzat még csak 2 hetes volt Rob! Mondta a doki, hogy még ilyenkor a nők többsége, még csak nem is gyanakszik a terhességre, mert nincsenek meg a jellegzetes tünetek. Nálam csak annyi volt, hogy fáradékony, meg sápadt voltam, ezek az első jelei a terhességnek, de hát hol fordult meg a fejemben, hogy én terhes lennék!- akadtam ki. Nem rá haragudtam, hanem a sorsra legfőképpen.
- Úristen, Isabel! Én borzalmasan sajnálom. Szörnyű érzés lehet. Pláne, hogy te sem tudtál róla. Kérlek, Isa, ne sírj.- mondta megtörten, és letörölte a könnyeket az arcomról.
- De borzalmas érzés. Ha én ezt tudom, akkor nem vezetek ámokfutó módjára, jobban odafigyelek az útra, nem töröm össze magam ennyire, és legfőképpen nem veszítem el a kisbabámat.- hajtottam le a fejem.
- Ne magadat vádold ezzel Isa! Ez nem a te hibád, kicsim. Kérlek, verd ki ezt a nagy butaságot a fejedből. Nem te tehettél róla, ez sajnos így történt, meg nem tudhattál semmit. Isa, nyugodj meg kérlek.- nyugtatott, meg akart ölelni, de felkiáltottam a fájdalomtól.
- Jaj, bocsáss meg. Nem akartam.- mondta, és megszorította a kezem. Én kicsit felültem az ágyon, és a fülébe súgtam:
- Haragszol rám Rob?
- Már miért haragudnék rád?- nézett rám értetlenül.
- Hogy a baleset miatt elvesztettem a kisbabánkat.- válaszoltam.
- Isa, olyan butaságokat hiszel. A baleset nem a te hibád volt. Senki nem hibás benne. Ez egy balszerencsés eset volt. Szerencse, hogy te épen megúsztad, és itt vagy köztünk. Hálás vagyok az égnek, hogy életben maradtál. Nem tudom, mit csináltam volna, ha meghalsz.- mondta szomorúam, és megsimogatta az arcom.
- Borzalmasan nehéz most. Nagyon sok idő kell ahhoz, hogy túltegyem magam rajta. És nemcsak a baleseten, hanem a baba dolgon is. Szinte besokkolt a hír. Álmomban nem gondoltam erre a végkifejletre. Persze egész más lett volna, ha a kis magzat is megmarad. Akkor is meglepődtem volna, szó mi szó, hiszen nemrég óta vagyunk együtt, és egyáltalán nem volt szó babáról, de én örültem volna neki.- jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
- Elhiszem, hogy nagyon nehéz most neked, de én itt vagyok veled, és bármiben számíthatsz. És ott van a családod, és a barátaid. Ha bármi baj van, mi itt vagyunk.- mosolygott, és megpuszilta az arcom.
Meg akartam volna tőle kérdezni, hogy ő örült volna- e a kisbabának, de rájöttem, hogy ne feszegessük ezt a témát most. Majd beszélünk erről, ha kicsit lenyugodtam.
- Igen, tudom, és szerencsés vagyok, hogy itt vagytok nekem. De tudom, hogy még nehéz időszak elé nézek. Nem lesz könnyű ilyen baleset után visszazökkeni a hétköznapokba.- sóhajtottam szomorúan.
- Megértem. De menni fog, erős lány vagy. A kritikus órákban is küzdettél, most is sikerülni fog.- bátorított.
- Igyekszek mindent megtenni az ügy érdekében.- mosolyogtam.
- Ez a szép mosoly az első lépés felé.- csókolt meg.
- Robert…Apával tudtál beszélni?- kérdeztem.
- Igen. Tegnap este felhívott, és leültünk beszélgetni.- válaszolta.
- És? Mi a helyzet köztetek?- érdeklődtem.
- Megbeszéltük a dolgot, mondta, hogy nagy lelkiismeret furdalása van a baleset miatt, és hogy így beszélt velünk, ő nem akart megbántani minket, csak olyan hirtelen jött neki, hogy együtt vagyunk, hogy kissé kiakadt, de elfogadja a kapcsolatot, és nem áll az útjába. Én is bocsánatot kértem tőle, hogy kiosztottam a kórházba, de akkor én sem gondolkoztam reálisan.- mesélte.
- Örülök neki, hogy rendeztétek a dolgot ti is. Nem esett volna jól, ha még mindig fújnátok egymásra. Én is rendeztem vele a dolgokat. Ő is belátta, hogy túllőtt a célon, és nagyon megbánta. Nem szerettem volna vele még sokáig haragban lenni, hiszen az édesapám.- elmélkedtem.
- Tudom, Isa. Csak sajnos, kellett ez a szörnyű baleset hozzá, hogy belássa a dolgokat.
- Jobb későn, mint soha.- válaszoltam keserűen.
Robert még ott maradt velem 1 órát, utána mennie kellett. Örültem, hogy viszonylag jól fogadta a híreket, és megértő volt. Rosszabbra számítottam, bevallom. Szinte már túl jó volt, hogy igaz legyen.. De lehet, hogy csak bebeszélem a dolgokat.
Egyedül maradtam a kórteremben. Volt ugyan tv, és Rob behozta a laptopomat, de semmi nem tudott lekötni. Ez volt a legrosszabb, mert így állandóan filóztam a balesetről, és az előtte történt eseményekről. Szinte görcsbe rándult a gyomrom, amikor bevillant az a kép, ahogy feldúltan beindítom a kocsi motorját.. Ha előtte kicsit lehiggadok, és inkább Robnak, vagy akárkinek kibeszélem a dühöm, akkor..- gondolkodtam, és megint bűntudatom lett.
A „kis” baráti köröm is bejött másnap hozzám. Személy szerint Amy, Naty, Fernando, és Sebi. Nekik nem akartam elmondani a babát..még. Ha kikerülök, az lesz az első. De Naty úgy tűnt mintha átlátni a szitán, mert nem voltak őszínték a mosolyaim, de nem szólt egy szót sem. Ez van, képtelen vagyok álarcot viselni. Tízenévesen is, ha rossz fát tettem a tűzre, és próbáltam eltitkolni, de egyből lebuktam. Délután, az orvos javaslata alapján lekerültem a sima baleseti osztályra, hiszen rohamosan javult az állapotom. Este a szokásos vizit alatt, a doktor közölte velem, hogy másnap a nőgyógyásztra átvisznek egy kivizsglásra. Nagyon megijedtem először, de megnyugtatott, hogy ilyenkor ez szokásos rutin vizsgálat. Mégsem aludtam egy szemet se. A legrosszabb eshetőségek jutottak eszembe, mi van ha megsérült a méhem, vagy nem lehet gyerekem. Azt nem bírnám elviselni. Ott végem lenne azon nyomban.
A gyomrom fel-alá liftezett, amikor tolták át a nőgyógyászatra. Úgy csinálok, mintha valami vesztőhelyre vinnének, vagy életemben először most mennék nőgyógyászhoz. Kicsit nevettem magamon, és próbáltam mélyeket lélegezni.
A nőgyógyász egy végtelenül kedves, és aranyos 30-as éveiben járó nő volt. Úgy vizsgált meg, hogy szinte nem éreztem semmit. A végén félve kérdeztem meg.
- Doktornő, akkor minden rendben van?
Igen, minden a legnagyobb rendben, ha lehet ilyet mondani, ilyen szörnyű esemény után. Ugyan regenerálódnia kell a méhének, de ez hamar végbemegy. De azt tanácsolom egy ideig most ne tervezzenek gyereket.- mondta. Az biztos, hogy erről szó nem lesz egy jó darabig.- gondolkoztam magamban.
- Nyugodjon meg. Olyan fehérre vált arccal jött be hozzám, hogy megijedtem. Minden rendben van.- mosolygott rám.
Míg kint vártam a papírjaimra, összefutottam egy „ismerőssel”. A francia nagydíjon megismert kisfiú, David anyja várakozott szintén a nőgyógyászaton. Megkértem az ápolót, hogy vigyen oda hozzá. Kíváncsi voltam, hogy vajon megismer e.
- Jónapot kívánok. Elnézést, hogy így megszólítom, de ugye emlékszik rám?- kérdeztem kedvesen.
A nő furán nézett rám, láttam rajta, hogy erőlteti az agytekervényeit, hogy valami beugorjon neki.
- Mintha rémlene valami. Mintha magával találkoztam volna a Forma1-es Francia Nagydíjon.- válaszolta bizonytalanul. Felderült az arcom, de egyből le is hervadt a mosoly az arcomról, amikor folytatta.
- Ugye maga volt ott a divatbemutatón?- kérdezte. Pffff…..ez nem igaz. Ennyit erről, hogy mennyire fontos volt neki, hogy gondját viseltem a fiának.
- Nem igazán. A kisfia, David, elvesztette Önöket, és én találtam rá, és viseltem gondját, pár óráig, amíg Önök érte nem jöttek.- válaszoltam nyugodtan, de legszívesebben..nem is tudom mit mondtam volna neki, de nem akartam a kismamák előtt balhét csapni.
- Ja, már rémlik valaki.- válaszolta egykedvűen.
- Hogy van David?- érdeklődtem.
- Jól van. A nagyszülőknél jól érzi magát nagyon.- felelte.
Azt nem csodálom. Ha már nálatok nem kapja meg ezt. Meg így megy ez kérem szépen sznobéknál. Szüljön gyereket, és nevelje fel a nagymama.
- Mi történt Önnel?- nézett végig rajtam. Tény, nem volt még most se egy szép látvány.
- Súlyos autóbalesetem volt a hétvégén.- feleltem.
- Nagyon sajnálom. De mit keres a nőgyógyászaton, ha nem vagyok indiszkrét?- kérdezte.
- Teljes körű kivizsgálás. Alhasi sérüléseim is voltak, és az orvosok biztosra akarnak menni.- füllentettem. Nem ettem meszet, hogy pont ennek a bőnek tálalok ki a babával kapcsolatban.
- Értem. Fő a biztonság.- mosolygott bájosan.
- Igen. És Ön miért jött a nőgyógyászatra? Ha nem vagyok indiszkrét?- mosolyogtam vissza műbájjal.
- Hát..elég kínos, de abortuszra szeretném előjegyeztetni magam. Ugyanis most nem fér el az életembe még egy gyerek nem tudom vállalni.- mondta szomorúan, de ahogy ránéztem, Oscar díjat kaphatott volna ezért a közjátékért. Mintha belém döftek volna kést. Nekem jobban fájt, mint neki a dolog. Végtelenül düh tört rám, és mérhetetlen nagy szomorúság. Igazságtalanságnak tartottam az egész sorsot. Neki megadott, hogy kisbabája legyen, és minden szívfájdalom nélkül elveteti, nekem meg..- fortyogtam belülről, és nem bírtam tovább, elfelé menet visszaszóltam neki
- Tudja, mit javaslok Önnek? Az abortusszal együtt kössék el a méhszáját is. Ha szeretne is valamikor gyereket, amit erősen kétlek, látván, hogy Davidhez hogy viszonyulnak, ne legyen. Tudja miért? Mert csak a megszületendő gyerekét büntetné azzal, hogy maga az anyja. Ne legyen anya sose, jobban jár, maga is, és a gyerek is. Na viszlát!- vetettem oda neki. Hallottam, hogy hápog, és egy szó nem jön ki a torkán. Nem érdekelt. De nem bírtam magamban tartani. Belegondoltam a helyzetembe, és könnycseppek gördültek le az arcomon.
A kórterembe visszaérve a kis családomat láttam meg. Megráztam a fejem. Ne, most ne.
- Sziasztok! Örülök, hogy itt vagytok. De most nagyon fáradt és kimerült vagyok. Ha nem haragudtok, egyedül szeretnék lenni.- eresztettem meg egy félmosolyt.
- De Isabel! Mi a baj?- kérdezte anya ijedten.
- Csak fáradt vagyok, és végtelenül kimerült, a fejem is nagyon hasogat. Ne haragudjatok, úgyis jöttök még a héten.- válaszoltam.
- De hoztam neked ételt is. Isa, nem szabad elhagynod magad, muszáj enned!- aggódott anya.
- Enni tudok egyedül is!- vágtam oda kiabálva. Mindenki ledermedt. Anya és apa egymásra néztek elképedt arccal, Nina semmit nem értett.
- Hát jó. Akkor mi mentünk is. A kaját a hűtöbe raktam, majd egyél. Mi mentünk akkor.- mondta apa, és úgy nézett rám, mintha nem is a lánya lennék.
- Sziasztok.- feleltem halkan, és kifelé bámultam az ablakon.
Nem kellett volna így felcsattanom, tudom, hogy segíteni akarnak, és szeretnek, de most mindennél jobban vágytam a magányra. Megint ugyanolyan érzés tört rám, amikor a doki tudatta velem a baba dolgot. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. A fejemet a térdemre hajtva zokogni kezdtem.
A dokik szerint hétvégén elhagyhatom a kórházat, de szigorú pihenésre köteleztek. Tim hívott délután, és a hogylétemről érdeklődött, és ő is aggódott. Átadta a jókívánságokat, és hozzáfűzte, hogy Kris is jobbulást kíván.
- Azt kétlem.- mondtam gúnyosan, és bontottam a vonalat.
- Mi van veled Isabel?- szólalt meg egy hang a kórterem ajtajában. Odafordultam, Naty volt az.
- Az istenit, nem tudnál kopogni?- förmedtem rá.
- De.- válaszolta, becsapta az ajtót, kopogott, és újra benyitott.
- Így megfelel a kisasszonynak?- kérdezte gúnyosan. Elszégyeltem magam.
- Bocsi, csak nagyon feszült vagyok. Ne haragudj rám. Szétestem.- hajtottam le a fejem.
- Észrevettem. Mi a baj, Isabel?- kérdezte aggódva, és leült az ágyra.
- Sok minden. Pontosabban, csak 1 dolog, de az felér 10 problémával.- sóhajtottam.
- Mesélj.- mosolygott rám kedvesen.
- Elvesztettem a kisbabámat Naty.- mondtam kertelés nélkül. Majdnem lefordult az ágyról.
- Mi, hogy, merre, mikor?- hápogta.
- Az orvos mondta hétfőn. 2 hetes magzat volt, és én nem tudtam róla, még nem is gyanakodtam. És a baleset miatt elvesztettem őt.- sírtam.
- Szentséges szűzanyám! Én annyira sajnálom! Kérlek, ne sírj!- ölelt meg, és a vállára borultam.
- Olyan bűntudatom van- töröltem meg a szemem.
- De miért? Nem te tehettél róla. Ezt senki nem látta előre. Ne legyen. Tudom, most nagyon fáj, de idővel minden seb begyógyul. Tapasztalatból mondom.- vigasztalt.
- Te is elvesztettél egy gyereket?- néztem rá.
- Jaj, nem. Csak nekem se volt felhőtlen az életem. Jó párszor súlyos döntések elé néztem, és a sors se volt kegyes hozzám. Úgy éreztem, hogy a szakadék legalján vagyok, de talpra tudtam állni. Neked is menni fog. Segítek.- mondta kedves hangon.
- Mindenki ezt mondja, hogy nem az én hibám, én mégis nagyon szarul érzem magam. És igazságtalan a sors. Meséltem neked a kisfiú Davidról?- kérdeztem, mire ő bólintott.
- Össztalálkoztam tegnap vele a nőgyógyászaton. Nem is emlékezett rám, pedig én vigyáztam a fiára nem is olyan rég. És amikor rákérdeztem, hogy ő mit keres itt, előadta a megfagyott gyermek dalát, hogy abortusza lesz, mert nem fér bele az életébe egy gyerek. Az ilyeneknek áll a világ, apám.- háborodtam fel.
- Úristen! De legalább megmondtad neki a magadét?- kérdezte indulatosan.
- Meg, megszólalni se tudott. De utána borzalmasan szar érzés volt, anyáékat is hazaküldtem, mert nem voltam hajlandó senkit se látni.- válaszoltam.
- És Robert? Tudja?- kérdezte halkan.
- Persze, hogy tudja. Igazából, tőle tartottam a legjobban hogy dühös lesz, meg minden de nagyon megértő volt, és ez jólesett nagyon. Szinte magam sem hittem el. Nagyon sajnálta a dolgot, és próbált lelket önteni belém.
- Robert szeret téged, Isa, így természetes, hogy megértő, és együtt érez veled.- mondta Naty.
- Igen, ezt tudom, de pesszimistán álltam hozzá a dologhoz, de nagyon jólesett minden tőle.- mosolyogtam.
- Hát itt a baj. Optimistának kell lenni.- nevetett.
- Megpróbálom összeszedni magam. Nem tudom, mennyi időbe telik majd.- szomorodtam el.
- Én bízom benne, hogy hamarosan. És mi segítünk ebben.
- Natalien! Sebinek ne szólj erről. Majd mindenkinek elmondom személyesen.- kértem.
- Na még szép, hogy nem szólok egy szót sem. Bízhatsz bennem.- válaszolta, mire egy puszit kapott.