44. rész

Péntek van, itt vagyunk Silverstoneban, és már 2 napja folyamatosan szakad az eső. Semmi bajom nincs az esővel, de ez már sok(k)! Tiszta depressziós leszek tőle, ami az amúgy sem fényes lelki világomnak még inkább beteszi az ajtót. 

A paddockban sétáltam, és dideregve húztam össze magamon a szürke kiskabátomat. Most volt az első szabadedzés ideje..nem irigylem ilyenkor a pilótákat. Egy nagy kád vízben kell vezetniük…baromi élvezetes lehet..
Egy ismerős hang ütötte meg a fülemet a hátam mögött. Hátrafordultam. Raquel volt az. Szinte futva jött oda hozzám
-Szia Isa! Jaj, istenem, olyan jó hogy látlak!- mondta boldogan, és szorosan átölelt. 
-Szia Raq! Én is nagyon örülök, hogy itt vagy!- válaszoltam neki.
-Annyira, de annyira sajnálom.- hajtotta le a fejét. -Mit?- kérdeztem értetlenül.
-Hogy nem voltam melletted…Hogy nem tudtalak meglátogatni egyszer sem a kórházban, és otthon. És mindent sajnálok ami veled történt. De ez a nyavalyás turné mindent felborított.- mondta sajnálkozóan, és megszeppenten. -Ne hülyéskedj már Raq. Miért haragudnék rád? Neked ez a munkád, és megértem. Köszönöm szépen, hogy aggódtál értem. És Fernando helyetted is ott volt velem a kórházban, és tett egy látogatást Genfben is. Nagyon sokat segített, egy angyal.- mosolyogtam rá, mire kicsit lenyugodott.
- Tudom, és mondtam neki, hogy helyettem is vigyázzon rád. Esetleg ráérsz valamikor ma, vagy esetleg a hétvége folyamán?- kérdezte mosolyogva.
- Fogalmam sincs, csajos. De majd ha lesz egy kis szabad percem feltétlenül beugrok hozzád.- nevettem, és megöleltem.
Útközben eszembe jutott, hogy én megígértem valamit Amynek már régen. Hogy elmegyek a barátnőjéhez, Vickyhez, aki a Forma1-ben dolgozik pszichológusként. Tényleg rámférne egy kis beszélgetés, hogy kiadjam magamból mindazt, ami a lelkemet nyomja. A FIA épülete felé vettem az irányt, felmentem az első emeletre, és bekopogtam egy ajtón, amin Victoria Cobourg neve állt.
-Szabad!- szólt ki egy kellemes hang.
- Szia! Zavarok?- léptem be.
-Nem, ráérek. Ugye te vagy Isabel?- kérdezte kedvesen. Ízlésesen berendezett szoba szoba volt, könyvek, tv, és egy laptop volt az asztalon. Egyáltalán nem az a kimondottan „pszichodoki”-s beütése volt a helynek. Az asztalnál egy kb. velem egyidős, hosszú, vörösesbarna hajú, nagyon szép lány ült. Ez volt a második meglepetés a részemről. Egészen máshogy képzeltem el a hivatásos pszichodokiját a Forma1-nek. Inkább valami topmodellnek nézett ki, mint doktornak. Persze ezt nem rosszindulatból gondoltam.
-Igen. Csak nem Amy szólt, hogy majd jövök hozzád?- kérdeztem bájosan.
- Nem. Illetve sokat mesélt rólad, és említette, hogy eljönnél esetleg hozzám.- válaszolta.
- Értem. Tudod, kicsit fenntartással voltam, az iránt, hogy én pszichológushoz jöjjek, de kellemesen csalódtam.- mosolyogtam rá.
-Igen, az emberekben él egyfajta negatív kép a pszichodokikkal kapcsolatban. Azt hiszik, hogy komoly és merev emberek vagyunk, akik csak ülnek pókerarccal a páciens feje felett, és mindenféle okosságákokat mondanak neki, hogyan kéne az életét rendbehoznia. Esetleg a 20.században közepén lehetett ez a helyzet, de nekünk is haladni kell a korral. Modernné vált ez a szakma is.-nevetett szívből jövően.
- Én is pszichológus akartam lenni. Be is adtam a papírt a szakra, felvételiztem is, csak pár ponttal maradtam le a ponthatárról. De nem bántam meg, hogy más szakmát választottam.- mosolyogtam.
- Az újságírók is elég sokat vannak emberek között, és tudniuk kell jól kérdezni, illetve kezelni a helyzetet. Egy jó újságíró pár perc alatt megismerheti a riportalanyát, csupán a válaszai által. Mondhatni, hogy valahol hasonló a szakmánk.-vigyorgott rám, mire felnevettem.
-Valahol igazad van. És akkor is kedvesnek kell lenned, ha olyasvalakit kérdezel, akit egyébként szívből gyűlölsz, de elfogulatlan kell vele lenned, és csak a száraz tényeket ismertetni. Tiszta szociálpszichológia.- nevettem.
- Meg se kérdeztem, nem kérsz esetleg valamit? Kávét, teát, vagy esetleg valami erősebbet?- mondta cinkosan.
- Korai lenne még az ivászathoz. Egy kávé tökéletesen megteszi.- válaszoltam.
- Hogy kerültél a Forma1-be?- kérdeztem.
- Németországban végeztem el a tanulmányaimat, utána egy kórházban kezdtem el dolgozni, mint klinikai pszichologus, de egy idő után beleszürkültem a munkába. Új kihívások elé akartam nézni, és egy bennfentes által megtudtam, hogy keresnek a Forma1 elsősorban sportpszichológusokat, de az se volt probléma nekik, hogy én csak általános pszichológus vagyok. Hát így történt. Ez már 2 éve, és nagyon jól érzem magam itt, rengeteg barátom van, és pár pilótával sikerült barátságot is kiépítenem. Elsősorban a Toyotásokkal lógok sokat szabaidőmben, Jarno és Timo nagyon jó barátaim. Annyira lököttek és aranyosak.- mesélte.
- Izgalmas a szakmád, az fix. És sokan járnak hozzád?- érdeklődtem.
-Igen, van elég munkám, nem panaszkosom. Pilóták is megfordulnak itt, és a segítségemet kérik, vagy csak azért jönnek, hogy kiöntsék a lelküket valakinek, ha úgy érzik, hogy nincsenek a topon, de sajnos erről nem beszélhetek, az orvosi titoktartás végett.- mondta.
-Persze, megértem. Csak érdeklődtem.- mosolyogtam rá. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy Robert eljött Vickyhez valaha is? De tudom, ha el is jött volna, nem mondaná el Vicky, hogy milyen ügyben kereste fel őt.
- És te? Milyen szél repített a Forma1be?- érdeklődött kedvesen.
- A családi hátszél.- mondtam nevetve, mire ő is felkacagott.
- Gondoltam, de biztos nem csattogatta az ostort a hátad mögött édesád, hogy márpedig te az f1ben fogsz dolgozni velem együtt.- vigyorgott.
- Hát nem igazán. Sőt, sokáig ellenkezett amiatt, hogy én is az F1ben akarok dolgozni. De ő volt az, aki bevezetett ebbe a világba. Már tizenévesen megszokott vendég voltam a Bmw hinwilli székhelyén. Futamokra jártunk sokat, mondhatni benzingőz között nőttem fel. Mindig is újságíró szerettem volna lenni, a sportot is nagyon szeretem, a Forma1 meg kiemelt helyen van a listámon. Így összekötöttem a kellemest a hasznossal. Apa nagyon féltett. Teljes joggal.- kortyoltam bele a kávémba.
- Ezt hogy érted?- kérdezte Vicky.
- Apa már régóta benne van a szakmában, és tudta, hogy mivel jár ez a munka. Izgalmas és pörgös, tele van csillogással, ami elvakítja nagyon hamar az embert. De minél nagyobb a napfény, az árnyék is sokkal nagyobb. Rengeteg lemondással jár, ez az állandó utazás, és feszültség, nemcsak a pilótáknak, és a csapatoknak, de pl. nekünk újságíróknak is, mert a szerkesztőség határidőre kéri az anyagokat, és nem nagyon nézik el, ha esetleg pontatlan és rossz a cikk. Nehéz az embernek távol lenni a családjától és a barátaitól, Én is nagyon ki voltam bukva amikor idekerültem, hogy csak nagyon ritkám láthatom a családomat, pedig apa itt volt velem, de akkor is nagyon rossz érzés volt, hogy a családom többi tagját, és a barátaimat csak ritkán láthatom. De idővel sikerült belerázodnom ebbe és sok barátot szereztem.- meséltem.
- Mindennek vannak árnyoldali, ez tény. Én eleinte el voltam ájulva, hogy hű, itt vagyok a Forma1-ben, majdnem összeestem, amikor a leghíresebb pilótákkal találkoztam össze a paddockban, főleg akkor felejtettem el mindent, amikor páran jöttek hozzám beszélgetni. És hát nekem is sikerült barátokat szereznem. Mondhatni van egy közös barátunk Amy személyében. És te szerencsésnek mondhatod magad, hiszen ebben a nagy káoszban is sikerült párra lelned.- kacsintott rám.
- Jól értesült vagy a dolgokról. Azért foglalkoztak velünk rendesen az újságok. Izgalmas téma volt nekik, hogy Mario Theissen, a bmw csapatfőnökének a lánya, a f1 egyik tehetséges pilótájával, aki nem mellesleg a bmw pilótája.- mosolyodtam el.
- Elég sokat írtak rólatok az újságok, illetve Amy elcsicsergte neke, hogy hogyan és mikor jöttetek össze. Ez a szép benne, hogy jó barátokból később szerelmes párok lesznek.- kacsintott rám, mire elmosolyogtam magam, de a mosolyom nem volt teljesen őszinte, amit Vicky jó szakember lévén, észrevett.
- Mi a baj Isabel?- kérdezte komolyan.
- Sok minden. A kapcsolatunkkal, és én se vagyok már teljesen ugyanaz, aki voltam még 2008 elején. Sok minden történt velünk, és velem is.- hajtottam le a fejem.
- Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak.- mosolygott rám.

- Nem is tudom, hol is kezdjem el. A kanadai nagydíjon derült ki a kapcsolatunk a nagy nyilvánosság előtt, köszönhetően egy újságnak, és erős a gyanúm, hogy az egyik „hőn szeretett” kolléganőm buktatott le minket, csak nem tudom bizonyítani a dolgot, de érzem, hogy volt az. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy édesapám számára is akkor derült ki a kapcsolatunk, előtte is titkolóztunk hónapokig. Oltári nagy balhét csapott, nagyon kiakadt, hozzáteszem jogosan. Velem sem állt szóba hetekig, meg Robbal se, ha esetleg mégis megszólalt, abból megint veszekedés lett. Franciaországban nagyon összevesztünk, próbált keresztbe tenni nekünk, és én zaklatottan a volán mögé ültem..Nem kellett volna. Nagyon súlyos balesetet szenvedtem, mint később kiderült, majdnem otthagytam a fogam. Felépültem belőle, meg sokat segítettek a barátok, család, Rob is, de azóta mintha nem lennék teljes ember.- meséltem Vickynek.
- Hú, ez kemény dolog. És azóta vagytok Robbal ilyen helyzetben?- kérdezte.
- Igen, illetve még pár dolog közrejátszott, de igen. És nem említettem a legfontosabb dolgot. A baleset idején várandós voltam, még én sem tudtam róla, a doki tájékoztatott erről később, és sajnos a magzat nem élte túl.- mondtam könnyes szemmel. Vicky teljesen ledöbbent arccal ült.
-Jézusom! Isa, én nem is tudom, mit mondjak erre. Egy nőnek nagyobb csapás szerintem ennél nincs az életben. És nem is tudtad a terhességet..- hebegte.
- Elsősorban ez a legfőbb indok, hogy megromlott a kapcsolatunk.- tettem hozzá.
- Gondolod, hogy Rob téged hibáztat ezért?- érdeklődött.
- Nem hinném. Amikor megtudta, ledöbbent, de éppen az ellenkezőjéről próbált meggyőzni, hogy nem az én hibámból történt ez. Nem nagyon sikerült, még mindig van egy kis bűntudatom ezzel kapcsolatban. Talán túlzottan hirtelen jött ez a dolog, és nem tud vele mit kezdeni.- mondtam halkan.
- Értem. Rob talán nem tudott mit kezdeni a helyzettel, az a tudat, hogy apa lehetett volna, szerintem hirtelen jött neki, és azzal szembesülni, hogy meghalt a gyerek, még sokkolób volt neki. Azóta próbáltátok megbeszélni a dolgot?
- Én próbálkoztam vele, de mindig kibújt a téma alól. Azzal jön mindig, hogy ő is sajnálja a dolgot, és én is tegyem túl rajta magam. Mondani a legkönnyebb mindent. Nem érzi át a helyzetemet. Múltkor nagyon összekaptam Vettelel, és tőle vártam volna, hogy megvigasztal, de ehelyett tőle kaptam a legnagyobb fejmosást, hogy szedjem össze magam, nem ismer rám, stb, stb. Amikor megemlítettem neki megint a gyerek témát, szinte kétségbeesett.- fakadtam ki.
- Egy férfi ilyenkor nem tudja átérezni egy nő helyzetét. Mellette áll, de nem tudja, hogy mi játszódik le ilyenkor bennünk. Az a meglátásom, hogy Rob is emészti magát ezzel a témával kapcsolatban, de ő ahelyett, hogy elmondaná, inkább magában tartja, illetve inkább veled veszekszik, hogy „észhez térítsen”, ahelyett, hogy közösen oldanátok meg a problémát.
- Azóta alig szól hozzám. Én is durva voltam vele, de azt a düh mondatta velem. Múlt héten nagyon beteg voltam, ő nem volt velem, sőt 2 hét alatt egy hívása nem volt, hogy te hülye, élsz még? Egy se. Sebastian ápolt egy teljes hétig. Ő beszélt rá, hogy hívjam fel, de fel se vette a telefont, pedig láthatta, hogy én hívom. Számomra ez egyértelmű jel volt.- emeltem meg a hangom.
- Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. A párkapcsolati problémák nem telefontémák. Másik lehetőség, hogy még nem készült fel az esetleges „nagy lelkizésre”. Sok mindent kell átgondolnia.- magyarázta Vicky.
- De meddig akar gondolkodni rajta? Én nem fogok könyörögni neki, hogy most döntsd el, hogy mit akarsz!- csattantam fel.
- Isa, ez is egyfajta probléma. Hogy mindketten a másikra vártok. Te túl büszke és makacs vagy, ahhoz, hogy te kérjél bocsánatot tőle, és kezdeményezd a beszélgetést, Robert meg nagyon bizonytalan most.-világított rá a helyzetre.
- Nem vagyok egy könnyű eset, elismerem. De most teljesen holtpontra jutottam vele, és tanácstalan vagyok.- hajtottam le a fejem.
Vicky egy kis tűnödés után megszólalt.
- Egy kis befenyítés, lehet észhez térítené ezt a fiút.- mosolygott cinkosan. Nem értettem mire céloz.
- Állítsam döntés elé, vagy mi?- kérdeztem meglepve.
- Majdnem. Mondd azt neki, hogy ha a jövőben is szeretné ezt a kapcsolatot, akkor sürgősen „nyilatkozzon” arról, hogy mi a problémája, mert ő fontos neked, és nem szeretnéd, ha vége lenne.- magyarázta.
- Nem is tudom. Azt mondaná, hogy ne fenyegessem ilyesmivel, meg tudná, hogy nem gondolnám komolyan.- válaszoltam.
- Miért nem gondolnád komolyan. A te türelmed se véges, a mai beszélgetés alatt erre rájöttem, és kezd betelni a pohár. Hidd el, az ilyen szokott működni- mondta Vicky egy halvány mosollyal az arcán.
- Még meggondolom. Sokáig ez a helyzet úgyse mehet.- sóhajtottam.
- Ez igaz. Nagy kár lenne, egy ilyen szép kapcsolatért.- mosolygott Vicy.
- Néha elgondolkodom, hogy lehet azért fajult el idáig a dolog, mert olyan hirtelen történtek velünk az események. Áprilisban összejöttünk, és azóta több minden történt velünk pár hónap alatt, mint más pároknál egy év alatt sem. Túl sok minden történt, az utóbbi időben inkább csak a rossz dolog, és nem tudjuk, sem ő, sem én emgemészteni, és inkább egymásra fújunk.
- Ebben van valami, de a problémákat egyedül nehezebb megoldani, mint közös erővel.- zárta le a beszélgetést Vicky.
- Megfogadom a tanácsaidat. Ha szükségem lesz további lelkizős beszélgetésekre, azonnal hozzád fordulok. És köszönöm.- mosolyogtam.
- Én azt mondom, ne sűrűn gyere hozzám gondokkal. De ha egy jókedvű baráti beszélgetést akarsz, akkor nyugodtan jöhetsz. Nem fogom kitenni a szűröd.- kuncogott.
- Értettem.- nevettem, megöleltem, és eljöttem az irodájából.
Nagyon korgott már a gyomrom, és az étterem felé vettem az irányt. Útközben csörgött a mobilom.
- Szia Tim, mondjad!- köszöntem a főnökemnek.
- Hol a mai anyag?- vágott bele egyből a témába.
- Szia neked is, úgy örülök, hogy hallom a hangod!- mondtam gúnyosan.
- Hagyjuk most ezt! Mit csináltál egész délelőtt? Lazsáltál a Bmw-nél, és nem jutott el a tudatodig, hogy cikket is kéne írni, mert véletlenül pont szabadedzés van, véletlenül a főnököd már órák óta várja a jelentkezésed?- kiabált. Ledöbbentem.
- Lehet, hogy nem nagyon csináltam ma még semmi érdemlegeset, de nem tűröm, hogy ilyen hangnemben beszélj velem! Volt más dolgom is!- kiabáltam.
- Milyen más dolgod? Pletykálkodás a barátnőkkel? Egy kis etye-petye Roberttel? Jaj, elnézést, ő éppen szabadedzésen van, szóval ő kilőve.- mondta gúnyosan.
- Mi a franc bajod van? Ha neked van problémád, ne rajtam töltsd ki! Magánjellegű dolgom volt, és egyik sem azok közül, amiket most említttél.- mondtam dühösen.
- Kristin már 2 órája leadta az anyagot.- vágta a fejemhez.
- Oh, hát persze. A tökéletes Kristen, akinek semmi baja nincsen sosem, és mindig tipp-topp munkát végez. Ha ennyire odáig vagy a munkájával, akkor ajnározd őt, és ne engem cseszegess! Megkapod 1 órán belül a rohadt anyagodat, ne féljél!- ordítottam a telefonba, és lecsaptam.
Páran furán néztek rám a Mercisek közül, hogy ordibálva telefonáltam a placc közepén, de magasról tettem rá. Próbáltam lenyugodni, és az étterem felé vettem az utamat. De ismét megzavartak. Naty kapta el a kezemet, és kezdett húzni a Torro Rosso felé. Zihált, mintha futott volna utánam.
- Naty, mi ütött beléd? Engedj el!- mondtam meglepetten.
- Isabel, gyere velem, beszélnünk kell! Hidd el, fontos.- mondta izgatottan.
- Nem árulnád el, miről van szó?- nyugtalankodtam.
- Hidd el, hátast fogsz dobni. Vagy valőszínű, hogy kiakadsz..de nagyon.- nézett rám komolyan. Esküszöm, megijesztett a viselkedésével a csaj. De követtem őt a Torro Rossohoz.