43. rész

 Már 1 hete itthon vagyok Genfben, de a napok unalmasan csordogálnak. Igaz, összeszedtem egy kis náthát, meg gyengén köhögök, de nem vészes. Rengeteget dolgozok, és egyéb pótcselekvést végzek, de legbelül tudom, hogy így próbálom lekötni magam. Hogy ne kelljen gondolkodnom a Robertes dolgon. Eddig én sem hívtam, és ő sem tette meg ezt. Talán jobb is így. Egy időre háttérbe vonulni. Sebi is itthon van most Genfben, és párszor meglátogatok egymást. Ez az egyetlen pozitívum mostanában, hogy vele sikerült tisztázni a dolgot, és minden visszaállt a régi kerékvágásba. Azt hittem, hogy eseménytelen szünetnek nézek elébe, de egy komoly dolog megint közbejött…. 

Szombat reggel próbáltam kikelni az ágyból, de az istennek se sikerült. Mintha tonnás súly lett volna a végtagjaimon, illetve a mellkasomon. Úgy éreztem magam, mint akit egy hétig éjjel nappal vertek, utána meg kimostak volna. Levegőt alig bírtam venni, illetve ha szivacs lettem volna, ugyancsak tudtak volna mit kipréselni belőlem, úgy dőlt rólam a víz. Valahogy csak elbotorkáltam a fürdőszobába, de bár ne néztem volna bele a tükörbe. Mint egy nullkategóriás zombi, aki még Michael Jackson Thriller c. klipjébe se lenne jó. A lázmérő is kiakadt tőlem..de durván. 39, 3-at mutatott. Egyből magamhoz tértem, már amennyire lehet. De rájöttem, hogy ilyen állapotban, még arra se lennék képes, hogy a dokihoz elmenjek kocsival. A mobilhoz nyúltam, és kikerestem egy nevet belőle.
- Szia Isa!- szólalt meg a hang.
- Szia Sebi!- suttogtam neki rekedten. Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó felén.
- Hallo! Isa! Itt vagy még?- kérdezte.
- Igen, itt vagyok!- próbáltam kiabálni, amennyire csak tőlem telhet, nem sok sikerrel.
- Valami baj van? Alig hallak.- kérdezte aggódva.
- Nyugi, a hiba nem a te készülékedben van. Én nem tudok beszélni.- mondtam, és rámjött a köhögőroham.
- Jesszus Isa! Jól vagy?- kérdezte izgatottan.
- Nem, nem vagyok jól! Azért is hívtalak fel. Elvinnél a dokihoz? Még arra sics erőm, hogy a kocsiba üljek. Nagyon pocsékul vagyok, Seb.- suttogtam panaszosan.
- Rendben van. Negyed óra és ott vagyok.- mondta és lerakta.
Sebi tényleg gyors volt, és azon nyomban a házam előtt teremt. Amint meglátott, kikerekedtek a szemei, és majdnem dobott egy hátast.
- Nem mondom. Szép látvány vagy.- mondta ironikusan.
- Fogd be! Én is láttam magam a tükörben. Csak arra kérlek, hogy légy a „betegszállítóm” és vigyél el a dokihoz, mért félholt állapotban vagyok.- mondtam halkan.
- Okés. Akkor mehetük is.- mondta, és kivezetett a kocsihoz.
A dokinál hálisten nem voltak sokan, de amig megcsinálták a röntgenemet, illetve behívták, nos eltelt vagy másfél óra. Egy teljes körű kivizsgálást követően, sápadt arccal jöttem ki a rendelőböl.
- Na, mi a helyzet? Valami baj van? Olyan sápadt vagy Isa.- kérdezte Sebi aggódva.
- Sikerült összeszednem egy nem túl kellemes mellhártyagyulladást. Azért vagyok sápadt, mert alig állok a lábamon.- mondtam.
- Szegénykém. Ezzel nem szabad viccelni. Mindjárt viszlek is haza, és irány az ágy.- mondta mosolyogva.
- De egy csomó gyógyszert is ki kell váltanom.- replikáztam.
- Majd én elmegyek értük.- válaszolta.
- Nem kéne ennyit tenned értem.- mondtam.
- Miért nem. Beteg vagy, logikus, hogy segítek neked.- nézett rám értetlenül.
- Nem érdemlem meg.- mondtam szomorúan.
- Miről beszélsz?- kérdezte.
- Ahogy bántam veled múltkor, én..- folytottam volna, de Sebi közbevágott.
- Jaj, Isa. Azt már megbeszéltük. Spongyát rá. Már nem haragszok rád. Megtörtént, ez van. Előfordul az ilyen. És megérdemled, hogy törödjenek veled.- mosolygott rám, mire én is elmosolyodtam.
Sebi hazavitt, és egyből el is viharzott a gyógyszerekért. Én nem is hallottam, hogy visszajött, mert totál beájultam az ágyba, csak arra eszméltem, hogy költöget, mivel be kellett venni a gyógyszereket. A lázam lejjebb ment valamivel, de még nem volt az igazi. Sebi próbált velem kicsit beszélgetni, de nem volt jó társalkodó partner, mivel csak tőmondatokban tudtam válaszolni. Ismét kidőltem,és csak késő délután keltem fel. Meglepődve tapasztaltam, hogy Sebi még mindig ott van.
- Hát te?- kérdeztem kómásan.
- Még nem mentem haza, Gondoltam, hátha szükséged lesz valamire.- válaszolta egyszerűen.
- Sebi. Tündér vagy, de nem kell őrizned engem. Menj haza nyugodtan. Boldogulok egyedül is. Nagyon hálás vagyok a mai nap után, de tényleg, menj haza nyugodtan. Hanna biztos ott van nálad.- győzködtem.
- Nincs itt most velem. A szüleinél van. De tényleg nem lesz gond?- kérdezte.
- Tényleg. Nem dobom fel a bakancsot.- mosolyogtam.
- Ajánlom is. De ha bármi van, vagy csak beszélgetni akarsz, hívj.- mondta, majd elment.
Eltelt 3 nap, az állapotom pedig egyre javult. Már nem voltam lázas, csak még erősen köhögtem, meg nehezen vettem a levegőt. Sebi csak eljött hozzám minden nap, hogy megnézze élek e még. Az életkedvem kezdett visszajönni, így hülyülni is tudtunk néha.
Viszont egy dolgon rengeteget gondolkoztam. Felhívjam Robot, vagy nem. Nagyon haragudtam rá, amiket mondott.
- Elméláztál.- szólalt meg Sebi. Már kedd volt, és éppen pizzát ettünk a nappaliban.
- Semmi..csak..- mondtam bizonytalanul.
- Csak? Mi jár a fejedben?- érdeklődött.
- Ez az egész ügy Robbal. Nem tudom, mit csináljak.-sóhajtottam.
- Megértelek. Valamilyen szinten. Most kb. az a helyzet van, hogy mind a ketten a másikra vártuk.Hogy lépjen valaki. Robert szerintem nem td lépni,mert fél,hogy haragszol rá. Te meg alapból túl csökönyös vagy ahhoz,hogy te tedd meg az első lépést.- mondta.
- Akkor mit csináljunk? Hagyjuk lógni a dolgot? Megint nyeljük le a békát? Ez a „szőnyeg alá seprés” vezetett el pont idáig.- mondtam, szinte már nem is Sebinek, hanem magamnak.
- Az sose jó, ha nem beszélitek meg a dolgokat. Csak halmozódik és halmozódik, egyszer csak kiborul a bili. Silverstoneban mindenképpen üljetek le egymással beszélgetni, ha kell, én hozok össze nektek egy randit, de ez így nem állapot. Szeretitek egymást, olyan szép pár vagytok, látod apukád is megbékélt veletek. Ne hagyjátok veszni ezt.-sóhajtott.
- Szerinted mit csináltam múlt héten? Próbáltam beszélni vele. Látod mi lett a vége. Attól félek, hogy megint nagyon nagy veszekedés lesz belőle,és egyre távolabb kerülünk egymástól, vagy megint én húzom fel magam,és megint valami hülyeséget csinálok. Hidd el Sebi, ez a mostani helyzet, nem olyan fenékig tejfel, mint az elején volt. Valami megváltozott. Mindketten megváltoztunk egy kicsit. És amin én is meglepődődtem, az az, hogy régebben ilyenkor alig vártam, hogy elkezdődjön az egész versenyhétvége, már tűkön ültem. Most meg? Úgy megyek neki az f1-es versenyeknek, mintha a fogamat húznák. Már annyira nem lelem kedvem benne, az egész valahogy hidegen hagy. Elvégzem a munkámat, ott van apa, ott vagytok ti, de az egész olyan hidegen hagy.- magyaráztam. 

- Tegyetek arról, hogy ez ne így legyen!- csattant fel Sebi. Csak néztem rá, nagy szemmekkel.
- Igen, Isa! A sült galamb nem fog a szátokba repülni magától. Azzal aztán nem sokra mentek, hogy játsszátok a sértődöttet, és kerülgetitek egymást, mint macska a forró kását. Igenis leültök,és megbeszélitek a gondotokat. Szerinted Robert nincs elkeseredve? Dehogynem. Ő is ugyanúgy eszi magát a helyzet miatt, mint te! Csak nem értem, hogy mire vártok? Csináljátok itt a fesztivált!- osztott ki Sebi. Köpni-nyelni nem tudtam.
- Te most lecsesztél engem, Sebi?- néztem rá értetlenül.
- Hát, vehetjük annak is. És most szépen felhívod Robertet.- mondta, és odaadta a mobilt.
- És mit mondjak neki?- kérdeztem, de Sebi csúnyán rámnézett.
- Én mondjam meg neked? Neked kell tudnod a dolgot.- utasított. Nagyot sóhajtottam, és felhívtam Robertet. Hívtam volna, ha nem lett volna kikapcsolva. Ez az én formám. Vagy a Nagyfőnök odafent nem akarja, hogy ilyen könnyen menjen a dolog.
Sebi nem sokkal később távozott, és én még mindig nem tértem magamhoz, hogy így leteremtett. De be kellett látnom, hogy igaza van. Muszáj leülnünk, és megbeszélni a dolgot, mert nem lesz jó vége.
A héten jó párszor próbáltam hívni őt, de vagy ki volt kapcsolva, vagy nem vette fel a telefont. Talán nem is akar velem beszélni. Nem sok kedvvel ugyan, de csütörtökön elindultam Silverstoneba. Talán valami jó is történik velem a hétvégén….