8. rész

Vasárnap délután indultam el haza, Kölnbe. Alig vártam, hogy odaérjek. Bármennyire is imádom Svájcot, nem tagadhatom le a „véremet”. Köln felé jókedvűen hallgattam a rádiót. Szerencsére nem volt túl nagy forgalom az autópályán, és estére hazaértem. A házunk Köln egyik elegáns negyedében van, de egyáltalán nem egy puccos hely, aminek én módfelett örülök.
Apáék úgy tudják, hogy csak kedden jövök, szóval lesz meglepetés nekik. Egyedül Nina tudja, hogy ma érkezek, de a lelkére kötöttem, hogy ne mondja el nekik. Remélem betartotta az ígéretét, és nem kotyintotta el.
Kopogtam az ajtón, és pár másodperc múlva meghallottam anya hangját:
- Megyek már! Hihetetlen, hogy mindenki átmeneti béna lesz, amikor az ajtót kéne kinyitni.- morgolódott. Na igen, anya hozza a formáját.
- Elnézést, jó helyen járok? Ez Mario és Ulriche Theissen lakása?- kérdeztem vigyorogva. Anyának kikerekedett a szeme.
- Isabel, ezt a meglepetést! Úgy örülök, hogy végre látlak! Nem úgy volt, hogy kedden jössz?- kérdezte anya boldogan, és megölelt.
- Meglepetésnek szántam, de ha gondolod vissza is fordulhatok.- mosolyogtam.
- Jaj, Isten őrizz! Gyere be, éppen most készül a vacsora. Mario, Nina! Nézzétek csak ki jött haza!- kiabálta be a szobába jókedvűen. Apa és Nina megörültek nekem, Nina meg úgy tett, mint aki nagyon meglepődik, hogy engem otthon lát.
- Isa, nincsen kedved besegíteni nekem a vacsorába, mert egyesek nem hajlandók rá.- mondta és szúrosan Ninára nézett.
- Örömmel, legalább beszélgetünk egy jót.- válaszoltam. Anyával a közös főzés jól telt el. Jónak mondható a kapcsolatunk, bár szoktak lenni vitáink. Szerintem ez abból ered, hogy hasonló a természetünk. Mindketten makacsok és önfejűek vagyunk, ha valamit a fejünkbe veszünk, az úgy is lesz, és nem szívesen hallgatjuk meg mások tanácsát, csak megyünk a saját fejünk után. El lehet képzelni a vitáinkat, nincs az az isten, hogy valamelyikünk is beismerné, hogy a másiknak van igaza, mindketten ragaszkodunk az utolsó szó jogához. Nemsokára kész lett a kaja, és anya asztalhoz invitálta a háziakat:
- Vályúhoz! Azokat a húsokat Isa csinálta.- mutatott a tányérra.
- Életemben először csináltam ilyen fajta húst, szóval ha a mentőorvos megkérdezi, hogy mi történt, kenjétek rám a felelősséget nyugodtan.- nevettem.
- Isa, nagyon finom lett a hús, csak nekem picit sós.- szólalt meg apa elégedetten.
- Biztos szerelmes a csaj, azért sózta el.- vigyorgott kajánul Nina, de enyhén bokán rúgtam az asztal alatt.
Vacsora után kipakoltam, letusoltam, és arra vágytam, hogy végre vízszintesbe rakjam magam, de Nina nem hagyott.
- Köszi a bokánrúgást. Vettem a lapot. Csak nem szerelmes vagy tényleg? Amúgy tartozol nekem egy élménybeszámolóval.- mosolygott cinkosan.
- Én nem esek olyan hamar szerelembe, ismerhetnél. Nagyon kedvelem őt, meg minden, még elég friss a dolog, majd meglátjuk, mit hoz a jövö.- mondtam félmosollyal az arcomon.
- Mi az, hogy friss a dolog? Összejöttetek?- csillant fel a szeme.
- Attól függ, mit értesz ezalatt.- húztam az agyát.
- Ne csigázzál már! Mesélj csak. – vigyorgott a húgom.
Elmeséltem neki mindent a szombati napról, a rally-t, és az utána következő „dolgokat”.
- Ez nem semmi, drága tesóm. Gratulálok nektek és hajrá. A rallyzáshoz csak annyit, hogy azt hittem te az okosabb szőkék tartozol. A jobb és a bal eldöntése olyan egyszerű, mint a karikacsapás- öltötte ki a nyelvét.
- Bolond! Ha te lettél volna a helyemben, nem lenne ilyen nagy szád!- vigyorogtam. Ebben a pillanatban lépett be apa az ajtón.
- Mi ez a nagy pusmogás lánykák?- érdeklődött.
- Semmi különös, csupán dumálunk…csajos témák.- kacsintottam rá.
- Értem, akkor én mentem is, ez nem az én fülemnek való. Jóéjszakát nektek!- mondta, majd kiment. Pár perc múlva én is takarodót fújtam magamnak és a dilis húgomnak.
A hétfői napom érdekesen alakult. Délelőtt bementem a városba kicsit bámészkodni, nem nagyon vettem semmi nagy dolgot, pontosabban beruháztam egy hastánc oktató Dvd-re. Nagyon tetszik ez a tánc, már régóta meg akartam tanulni legalább az alapokat, csak hát szabadidőm az nuko, hogy elmenjek táncoktatásra. Hazafelé menet megakadt a szemem a közelben lévő kis sportcsarnokon. Gondoltam, rámférne már egy kis testmozgás, olyan régen nem kosaraztam például. Pedig az egyetemen még a kosárcsapatban is benne voltam. Hazaértem, átöltöztem sportosba, bekaptam valamit, felkaptam a kosárlabdát, és tűztem a sportcsarnokba. Egy jó félóráig elvoltam magamban, dobáltam a bogyót a palákra, futottam a pályán, aztán elgurult a labda, és nekiütközött valakinek.
- Kicsit unalmas egyedül a kosarazás, nem gondolod Isa?- kérdezte „valaki”.
- Sebi!! Hát te mit keresel itt?- kérdeztem meglepetten, ugyanakkor örömmel is.
- Pár dolgom van Kölnben, és gondoltam, kicsit eljövök edzeni én is- mondta kisfiúsan.
- Örülök, hogy látlak. Nincs kedved egy kosármeccshez? 1-1 ellen?- vigyorogtam.
- Benne vagyok. Hacsak nem félsz attól, hogy túlságosan kikapsz.- vigyorogta.
- Nicsak, köhög a bolha. Majd meglátjuk ki a lány a pályán.- vágtam vissza, és elkezdtük a „véresen komoly” kosármeccset:) Sebi elemében volt, cikázott a pályán, viszont a kosárra dobásban nem volt olyan hatékony, és emiatt kissé „frusztrált” volt:
- Lemoslak a pályáról!- röhögött, és megpróbálta elszedni tőlem a lasztit, kevés sikerrel.
- Álmodj kisfiú, majd meglátjuk ki nevet a végén!- vigyorogtam, és palánkra dobtam a labdát, ami onnan visszapattant, és az én fejemet vette célba. Kicsit megtántorodtam, de nem lett semmi bajom.
- Isa, jól vagy?- kérdezte aggodalmas hangon Sebi.
- Semmi bajom, túlélem. Kemény a fejem. Szerintem rekesszük be ezt a kosármeccset.- mosolyogtam.
- Rendben van. Mi lett végül az eredmény? És mikor legyen a visszavágó?- mosolygott.
- Egyezzünk ki egy döntetlenben. A visszavágóról egyelőre nem tudok nyilatkozni,majd sort kerítünk rá valamikor.- válaszoltam, és rövidesen elbúcsúztunk egymástól.
A házunk felé tartva felhívtam Robertet, elmeséltem neki a tegnapi napomat, meg a kosármeccset. Jókat derült rajta(m). Még vagy 20 percig beszélgetünk, aztán elköszöntünk egymástól. Hiányzik. És a saját bevallása szerint, ő is ugyanígy van ezzel. Csúcs:)
A keddi és a szerdai napot pihenéssel és a spanyol nagydíjra való felkészüléssel töltöttem, összeszedtem a szükséges holmikat a munkám szempontjából. Elkezdtem tanulni a hastáncot is, azt hittem könnyebb lesz, de gyakorlat teszi a mestert:) Szerda este búcsút intettünk anyának és Ninának, és apával együtt elindultunk Spanyolországba.