14. rész

A gépem, pontosabban a gépünk fél 11-kor indult Genfbe. Már 9 órára a reptéren voltunk, mert a becsekkolás, meg a csomagellenőrzés rengeteg időt vesz igénybe. Elvegyültünk a tömegbe, mert nem akartunk feltűnést kelteni senkinek sem. Robert velem jön Genfig aztán később indul egy gépe Krakkóba. Kicsit el voltunk kenődve, mert nem úgy festett a helyzet, hogy tudnánk találkozni a 2 hét alatt. De nem jöhet mindig minden össze. A gépen nem egymás mellé szólt a jegyünk, de a szomszédjainkat nyomatékosan rádumáltuk a helycserére. Fejemet Rob vállára hajtva próbáltam szundítani egy kicsit, de elég nagy volt a turbulencia, és egy percet se tudtam pihenni. Szinte annyit utazok géppel, mint más kocsival, de a légörvényeket soha nem fogom tudni megszokni. Délre értünk Genfbe, Rob gépe félóra múlva indult tovább, így kihasználtuk azt a kis maradék időt:) De nagyon hamar elrepült az a fél óra, és búcsút kellett intenünk egymásnak. Utálok búcsúzkodni, mégha hamarosan újra látjuk egymást, akkor is szar érzés. Hosszú csókokkal köszöntünk el egymástól, és mindenki ment a saját „otthonába”…

A lakásban minden ugyanúgy volt ahogy otthagytam. Csak a levelek akartak kiesni a postaládából. Számla számla hátán, sehol egy „normális” levél… Kicuccoltam, majd a szerkesztőségbe indultam, hogy megbeszéljem a hétvégi eseményeket a főnökömmel. Az újság „főhadiszállása” egy nagy üvegépületben, a 4.emeleten van, a lakásomtól kb. 20 percre. Bent a szokásos hétfő esti mizéria folyt, mindenki papírokkal a kezében rohangált fel-alá. Bekopogtam a főnökhöz, aki az asztalnál ült, és vele szemben egy fekete hajú nő ült a széken.
- Hello Tim! Hazajöttem! Mi újság itt?- kérdeztem mosolyogva.
- Szia Isabel! Örülök, hogy látlak! Látom, helyrejött a bokád is, helyes. Mint látod, a szokásos hajtás. Megkaptam az anyagaidat, a heti számban benne is lesz. Meg nagyon jó az, hogy Kovalainen balesetéről is tudtál még egy rövid cikket írni. Jobban van már a srác?- kérdezte.
- Köszönöm. Igen, már jobban van, már a következő futamon versenyezhet.- válaszoltam.
- Az jó. Elnézést, de még nem mutattam be neked a vendégemet. Vagyis az új kolleginát. Isabel, ő itt Kristin Wilmer. Ő más szakterületen dolgozik, mint te. És ő fotóriporter is egyben.- mosolygott a nőre Tim.
- Jónapot kívánok! Isabel Theissen. Mi a szakterülete?- kérdeztem kedvesen.
- Nyugodtan tegezhetsz, drágám. A foci és a tenisz. De szeretem a te szakterületed is. Igaz, csak a tv-n követhetem nyomon. – mosolygott rám negédesen a nő. Ettől a bizalmaskodó stílustól feláll a hátamon a szőr. Nem is ismer, de ledrágámoz. Meg az egész nő,annyira unszimpatikus volt,hogy csak na. Markáns arcvonásai voltak, és világosbarna szeme,de azok se azok a „meleg” barna szemekre emlékeztették az embert.. Olyan 27 év körülinek tippeltem.
- Rendben van, akkor Szia még egyszer. Érdekes a tiéd is. Szeretem a focit, csak sajnos nincs időm figyelemmel kísérni, a teniszt szeretném, csak néha nekem unalmas, és nem mindig értem a dolgokat.- próbáltam kedves lenni vele.
- Pedig azok a szabályok nagyon egyszerűek. Jobban kéne figyelned, nem gondolod? – kérdezte kissé kioktató stílusban. Az állam valahol az alagsorban kötött ki. Olyan gyorsan váltott át más hangnemre, mint a genfi expressvonat.
- Elnézést, de mint mondtam, nem szoktam sűrűn nézni a teniszt, és így érthető okokból annyira nem is kenem úgy a szabályokat, mint te. De neked ez a szakterületed, neked kell otthon lenned ebben.- mondtam kicsit keményen, és lenyeltem a békát magamban, pedig legszívesebben pofon vágtam volna.
- Rendben van, ne haragudj. Mindenki a saját területén profi, nem igaz Tim?-fordult mosolyogva a főnökhöz, nekem meg a gyomrom fordult fel.
- Ebben maximálisan igazad van. Hölgyeim, ha megismerkedtek egymással, azt javaslom, lássunk munkához.- mondta Tim. Na ja, megismerkedtünk. Megvolt az első „ütközet”. Valami azt súgta, nem ez volt az utulsó.
- Akkor én mentem is dolgozni. Örülök, hogy megismerhetek Isabel. Nagyon bízok benne, hogy jól ki fogunk egymással jönni.- mondta mosolyogva, és kezet fogtunk. Én ebben kevésbé bízom Kris drágám. Ez a pár perc tökéletesen rádöbbentett arra, hogy nem leszünk puszipajtások.. Enyhén szólva.. Megvártam, amíg hallótávolságon kívűlre kerül, és „nekiestem” Timnek:
- Tim! Honnan a fenéből jött ez a nőcske? Láttad milyen negédes volt először, utána véletlenül rosszat mertem szólni, és olyan lekezelő lett. És mi az hogy fotóriporter? Hol van Sven? – kérdeztem ingerülten.
- Nyugodj le Isa! Nagyon jó szakember. Régebben a Gazetta-nál meg egy neves angol sportújságnál dolgozott. Gondolom,te se örülnél neki,ha valaki azt mondaná, hogy nem érti az f1 szabályait. Sven elment egy másik újsághoz.- mondta.
- Felőlem a New York Timesnek is dolgozhatott volna, akkor se volt tőle szép ez. Én megérteném,ha valaki azt mondaná,hogy bocsi,de magasak nekem a forma1 szabályai. De nem oktatnám ki, hogy jaj, de hülye vagy. Bevallom, én sem értem mindent. Mi az hogy elment? Mikor? Milyen újsághoz?- kérdeztem.
- Elment és kész. Baselben egy újságnál kapott egy jobb állást. Szerdától már ott dolgozik.- válaszolta.
- De jó, hogy mindent utoljára tudok meg. Még el sem tudtam köszöni tőle. De..Sven volt az egyik fotóriporter nálunk, jól meg volt fizetve. Miért ment el?- kérdeztem szomorúan.
- A másik lapnál több szabadideje van, és Baselben lakik a menyasszonya is, és ott akarnak letelepedni. Mondani akartam, de zűrös volt a hétvége neked is és nekünk is. Ne haragudj. Kristinnel meg próbáljátok valahogy elviselni egymást.- mondta mosolyogva.
- Értem. Semmi baj. Majd felhívom telefonon. Megpróbálom valahogy megkedvelni.. de nem ígérek semmit. Én most mentem, majd csütörtökre hozok még anyagokat neked az értekezletre. Jó munkát! Szia!- mondtam, és eljöttem a szerkesztőségtől.
Csak úgy forrtam az idegtől hazafelé. Ezt a nőt egyetlen jól irányzott rúgással Nap körüli pályára állítottam volna, hogy ott süljön le az 5000 fokban a mézes mázos vigyora az arcáról. Viszont reményeim szerint csak ritkán fogunk egymással találkozni, mert mindenki más-más helyen van..
Otthon kitakarítottam, bevásároltam, kicsit dolgoztam, aztán eszembe jutott a hastánc. Azt hittem,hogy apáéknál hagytam a dvd-t, de lázas kutatás után megtaláltam egy táska mélyén:) Elővettem, és gyakoroltam egy kicsit. Jó sokat felejtettem egy hét alatt, de próbálom behozni a lemaradásomat, amíg itthon vagyok… A héten szeretnék felkerékpározni a közeli hegyekbe. Ezen nem az Alpokat értem, hanem a Genf melletti „kisebb” hegyeket.:) Kicsit kiszellőztetni a fejem, és megtisztítani a tüdőmet egy kis hegyi levegővel a sok benzingőz után. A keddi napon véghezvittem ezt a tervemet, nagyon szép volt az idő, és teljesen látszottak az Alpok hófödte csúcsai. Még mindig ámulatba tud ejteni, hogy milyen gyönyörű az egész. Biztos Robnak is nagyon tetszene. Csak nagyon nagy kár, hogy nincs itt velem. Próbáltam hívni tegnap, és ma is, de csak a hangpostája válaszolt. Szerda délelőtt egy nagy meglepetést kaptam.. Otthon dolgoztam, amikor csengetnek az ajtón. Egy fiatal srác állt előttem, kezében egy hatalmas virágcsokorral, ami nagyrészt a kedvenc virágomból, a kálából állt.
- Isabel Theissen?- kérdezte a srác.
- Igen, én volnék az.-válaszoltam, még mindig csodálkozva.
- Ezt Önnek küldték. Itt írja alá, legyen szíves.- tolta elém a papírt. Odafirkantottam a nevem, és átvettem a csokrot.
- Köszönöm. További szép napot!- búcsúzott el a srác.
Nagyon szép volt a csokor. De semmilyen papír nem volt rajta. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom:
- Hogy tetszik a csokor cicám?- szólt bele Robert. Köpni-nyelni nem tudtam.
- De..de..honnan tudtad hogy most kaptam meg?- hebegtem.
- A srácnak megadtam az itthoni számot, és megmondtam neki, ha átadja neked a csokrot, csörgessen meg. Ennyi az egész- válaszolta, és a hangján éreztem, hogy mosolyog a vonal túlsó felén.
- És hogy tudtál több száz kilométerről csokrot küldeni nekem?- kérdeztem, és direkt adtam a hülyét, mintha nem tudnám, hogy működik a virágküldő szolgálat:)
- Tudod az Internet korában élünk drágám. Találtam a neten egy genfi céget, felhívtam őket, megmondtam a részleteket, és bankkártyával fizetek. De nem válaszoltál a kérdésre. Hogy tetszik a csokor?
- Jajj, imádom! És téged is! Nagyon nagyon! Nagyon szépen köszönöm! Millió csók érte – mondtam jókedvűen.
- Örülök, hogy tetszik. Törökországban akkor szavadon foglak, és behajtom rajtad azt a millió csókot- nevetett.
- Okés. Én is benne vagyok.- mondtam kajánul. Beszélgettünk még 15 percig, mindenki elmesélte az eddigi élményeit, elpanaszkodtam neki Kristint, de azt mondta, ne is törődjek vele, és ne hagyjam, hogy elvegye a jókedvem.
Boldogan teltek el a további napjaim, webkamerán keresztül „hazalátogattam” az én kicsi családomhoz:) Szegány húgicám beteg már 2 napja, valami vírust összeszedhetett. Anya szokásához híven sürög-forog, és terelgeti a jónépet. Apának meg járnak az agykerekei a kocsi fejlesztésével kapcsolatban. Remélem kipattan valami zseniális ötlet az okos fejéből, mert megérdemelnék a fiúk a jó kocsit. A hét további része érdektelenül telt el. Csütörtökön végigültem egy rém unalmas megbeszélést a munkahelyen, ahol Wilmer kisasszony előadta magát, hogy ő mekora ász, és milyen jó munkaerő lesz. És senkit nem hagyott szóhoz jutni, még Timet se. Már most kezdi túlfeszíteni a húrt nálam ez a nőszemély.Próbáltam túltenni magam rajta, és más dolgokra koncentrálni. A következő héten pihentem, és sokat lógtunk a genfi haverokkal. Megjegyezték, hogy nagyon ki vagyok virulva.. Naná, megvan az okom rá:)
Szerdán összepakoltam a cuccomat,és Isztambulba indultam.